10. fejezet: Együtt

„Ha, újra eljő a nap, hogy eljöjjön a Fehér Kiválasztott, eljön és beteljesíti a jóslatot, amit a nap fénye rejt el, az átlátszó üvegekben.”

Újra eljő a Kiválasztott. Aki én vagyok? Miért jöttem, és honnan? Nem értettem semmit.

- Te vagy az, Angelique. Ha lehetetlennek tűnik, akkor is. Nem rejtőzhetsz el a sorsod elől, mert egyszer bekövetkezik. Nem menekülhetsz előle- mondta, és én ráemeltem a félő tekintetemet.

- Tudom, hogy mi a kötelességem, de mi a feladatom? 

Ekkor már tudatosult bennem, hogy a sorsomat be fogom teljesíteni, kénytelen leszek rá. Nem menekülhetek a rám szabott feladat alól.

- Az, hogy megszerezzük a kard mind a négy darabját, ami a négy elemből lett kovácsolva. Az Isteneink jóslatából kell elindulni, csak abból tudunk- felelte bölcsen a férfi és aztán felállva megszólalt mindenkihez.- Minden Falkát egyesíteni kell, akiket csak tudunk, hogy elég erősek legyünk a harchoz. Most nem fogjuk feladni, mint elődeink tették, mert nekünk a reményünk előbb érkezett, mint nekik. Előnyben vagyunk.

Szeméből csak úgy sugárzott felénk az erő.

- Sajnos csak mi vagyunk már- szólalt meg Sam mellettem és kicsit megugrott a szívem, mert eddig olyan csöndben volt, hogy meg is feledkeztem kilétéről.

- A remény hal meg utoljára- jelentettem ki érthetően. Mindenki rám nézett és egytől-egyik meghajoltak előttem.

- Most már te vagy a vezetőnk, az alfánk- mondta Niall a szemembe nézve. A szívem repdesett örömében, de a harcnak még egyáltalán nincs vége. Nem, még csak most kezdődött.

****

A kezemben volt több ember élete is. Miért pont én? Miért? Több száz vérfarkas van még a világon, aki ennek a különleges adottságnak örülne is, akkor miért pont engem választottak erre a feladatra?

Este mind a két Falka egybegyűlt és elmentünk együtt vadászni. Elég furcsa az együtt szó. Nem ismerem őket és ők sem engem, de különös módon mindenki tekintetében a tisztelet látszódott felém irányulva.

Lépés közben megfordulva kivágtam az ajtót, és rohantam a hívogató fák felé. Hagytam, hogy az ajtó becsapódjon előttük. Jót nevettem rajtuk. Teljes erőmből futottam, ahogy csak tudtam, élveztem a szabadság ízét, még ha csak pillanatnyilag is. A forró, párás éjszakai levegő simogatta a bőrömet, mezítelen talpamat csiklandozta a fű bársonyos fűszálai. A szürke korong az éjszakai égen, amely teljes körként néz le ránk, ezüstös csillogással megajándékozta ezt a késői órát. Az első fáknál rögtön megálltam. Még mindig hallottam, hogy tolonganak kifelé az ajtón és beleolvad mindenki az erdő árnyékaiba, de a fák közül érkező hangok kivételesen érdekesebbnek hallatszódtak.

Nekem a szabadság íze, olyan fogalom volt, amelyet sosem kaphattam volna meg civilizált társadalomban, csak itt. A fű, a fák, a hullott levelek, tobozok szabadsága volt ez, és ami a legfontosabb: a sebességé. A gyorsaságunk és velünk született lopakodó ösztönünk hatalmat jelentett élet és halál felett. Ez olyan mámor volt, amihez nem érhetett fel az alkohol. És ez születésem jogán járt nekem, ahogy mindenkinek, aki vérfarkasnak született.

Hallottam, hogy a többiek már a fák sűrűjében tolonganak egymást félrelökve. Harry és Niall futottak felém, ing nélkül. Egy pillanatra elbűvölt a látványuk, amint a hold tiszta fénye kirajzolta minden izmukat a mellükön, és árnyékba borította kockás hasukat. Gyönyörű.

Előfutottam és közben levetkőztem. Ha az agyadnak nem volt ideje alkalmazkodni ahhoz, hogy mi következik, általában több fájdalmat küld a testedbe, mint feltétlenül előfordul az átváltozás perceiben. Márpedig az elkerülhetetlen fájdalmat, senki sem akarja magának. Na jó, talán a mazochisták igen, de én nem vagyok az, nem vonzódom a kínhoz. A térdemre ereszkedtem és úgy, hogy az orrom alig verte a földet pár centivel, belélegeztem az erdő illatát, és hagytam a fenyőillatú levegőt, hogy irányítsa a változásomat, amely mindjárt elkezdődik.

Éppúgy, ahogy néhány hang a zongorán az ember eszébe tud idézni teljes dallamokat, a tavalyi év tűleveinek és avarjának illata előszólította belőlem farkast. Fájdalom és átváltozás ismétlődő hullámaival folyt rajtam végig a váltás, egy olyan ritmusban húzva össze és lazítva el az izmaimat, amelyet nem tudtam követni. A gerincem meghajlott, az ízületeim pattogtak. Összecsikorgattam a fogaimat, amikor a körmeim megkeményedtek és karmokká alakultak, de észben kellett tartanom, hogy ki kell nyitnom a számat, mielőtt az állkapcsomhoz is elér a változás. Kitátottam a számat ez által, az államat előrenyújtottam, amennyire csak bírtam, és levegőért kapkodtam, mikor az állkapcsom meghajlott, és kidomborodott az új, hegyes és kissé hajlott, rendkívül éles fogak megjelenésétől. A nyelvem egy pillanatig viszketett, amikor pici, visszafelé hajló horgocskák százai serkedtek ki belőle, egy a tövétől a hegyéig tartó hullámban. Végül, amikor már újra kaptam levegőt, a bőröm is viszketni kezdett és megjelent a hófehér bunda a hátamon, szinte befonva karmaimat, hasamat, mielőtt elért volna az arcomig. A fájdalomban a legjobb dolog a rövidsége volt, messze a legrosszabb pedig az erőssége. Olyan volt, mintha felnyitottak és belül teljesen átrendeztek volna, egyetlen szem fájdalomcsillapító nélkül. Rögtön a váltás után úgy éreztem, mintha a csontjaimat egyenként eltörték volna, és aztán hagyták volna rosszul összeforrni, mintha valahogy nem illenék a saját, új testembe. Kinyújtottam elülső mancsaimat, karmaimmal a földbe vájtam, hogy megragadhassam az illatos talajt, hátsó felem közben égnek meredt. Most a rendszeres alakváltás az életem természetes része, ami olyan dolog, amit ugyanúgy csináltam, mint az alvást, a fürdést vagy evést. Régen mindig akkor váltottam alakot, ha muszáj volt. Egy emberektől nyüzsgő erdőn keresztüllopakodni édes és tiltott gyümölcs, de nem hasonlítható ahhoz az összetartozás-érzéshez, amelyet a Falkám tagjaival éreztem, mikor együtt vadásztunk. És olyan régen volt, túl régen.

Körbenézve hallottam a többiek fájdalmas változásait, és a sebes szívverésüket. Egy szürkés bundájú farkas lépett ki elém a fák sötét takarásából. A hold ezüstös nyalábja rá világított és a világoskék szemeiben csillogott a huncutság. Niall volt az. A szemei felismerhetőek voltak, amiket bárhol, bármikor megismerném. Hirtelen mindenfelől hallottam a többiek közeledését: gallyak roppanásait, avar zörgését, zihálást. A farkasok képesek hangtalanul járni, de ha nincs rá szükség, lusták vagyunk hozzá. Mikor ezen a kis tisztáson mindenki itt volt a másik alakjában, rám emelték tiszteletmutató tekintetüket. Megtisztelő érzés volt, hogy így néztek rám. Ebben a pillanatban ráébredtem mekkora is a súlya minden lépésemnek, választásomnak és cselekedeteimnek. Akik előttem álltak és rám emelték tekintetüket, mind viselték a következményeket, amit én okozok. Ő nekik is viselni kell a következményeket, nem csak nekem. Minden lépésemet jól meg kell fontolnom. Vigyázni fogok rájuk, még, ha az életem árán is kell. Én már egyszer meghaltam, de visszahívtak. Élek. Kaptam egy második esélyt, nekik pedig még mindig van esélyük az élettől, de nekem már nincsen. Én már megkaptam az utolsót. Nekem van egy feladatom, amit teljesíteni fogok. Mindennap úgy kell harcolnom, hogy lehet ez az utolsó napom is.