16. fejezet : A csók varázsa

Tudta ki vagyok.

Elmosolyodtam ezen, de ahogy kiejtette a nevemet, olyan érzéseket rejtett, amikre nem számítottam.

Vágy.

Öröm.

A világoskék színekben a szemében csak úgy kavarogtak az érzések halmaza, a szeme csillogásával. Az ajka buja mosolyba húzódtak, ami Niallnek nagyon is jól állt. Én incselkedve mosolyodtam vissza.

Te jó isten!

Mit művelek?

Flörtölök?

 Niallel?

A zene elhalkult és a minden pár meghajolt egymás előtt illedelmesen. Mi követtük az illemet, és udvariasan megköszöntük a táncot, nem eresztve egymás tekintetét. Louis apukája lépett a mikrofonhoz, álarc nélkül. 

-Kedves Vendégek! Örülök, hogy mind itt vagytok ezen a mai napon. Minden évben megrendezésre kerül ez „Az Álarcos Bál”. Az elődeink is pontosan ugyanezt tették, mi pedig követjük a hagyományaikat, amiket próbálunk ugyanúgy megvalósítani. Sosem hagyjuk ki, a meglepetéseket sem. Figyelem Urak! Ha, van, egy olyan úrhölgy kinek a szívét akarják meghódítani, akkor aduk egy kis segítséget! Nem messze a ház körül van egy kis erdő, amiben el lettek bújtatva a hölgyek álarcai. Ha, valaki pl.: ennek a gyönyörű hölgynek az álarcát megtalálja, – hirtelen felém mutatott és minden szem rám szegeződött, a férfiak a legjobb mosolyukat küldték felém, a hölgyek meg a pont az ellenkezőjét, semmire kellőnek tartottak engem a tekintetükből – akkor ezen az éjszakán, vele táncolhatnak, mikor kedvük tartja. Akkor kérik fel, amikor szeretnék. –széles mosoly terült szét az arcán - Hajrá Urak! Sok sikert hölgyek, hogy egy olyan ember kezébe tudhassák az álarcukat, aki tud is táncolni! – az ajtó kinyílt és a férfiak tömege tolongott kifelé, de Niall még egy utolsó pillantással megajándékozott, melyben csak úgy csordultig tele volt reménnyel.

A hölgyek leültek az asztalokhoz és kellemes beszélgetésbe elegyedtek, de senki sem árulta el a nevét. Én nem vonultam egy csapathoz sem, inkább már vártam a férfiakat. Vagyis, aki megtalálta az elrejtett álarcom másolatát.

Egy idő után már mindenki ideges volt, és valaki megkocogtatta a vállamat. Megfordulva Louis apjával álltam szemben. Egy kellemes mosolyt küldtem neki üdvözlésképpen és megfogtam a kezét, ő pedig az enyémre lágy csókot lehelt.

- Remélem nem okoztunk semmiben sem csalódást. – mondta és a mély hangja illet a termetéhez.

- Egyáltalán. Inkább remek. Minden kis részlet a helyén van, de már őszintén szólva tülkön ülök, ki találta meg az álarcomat. – mondtam beismerve az idegességem okát. Ezen elmosolyodott és közelebb lépett hozzám.

-Ma jön egy igen különleges vendég a Falkához. Kérem miután táncolt, vagy el tudott rejtőzni a partnere elől, akkor keresse meg Louist, ő majd haza hozza a főhadiszállásra és minden cuccuk már ott van. - köszönésképpen megcsókolta az arcom, mintha csak a lánya lennék és egy fejbiccentéssel elköszönt.

Hogyan tudta mindenki dolgát odavinni?

Rejtélyes egy férfi, az már biztos.

Kintről már lehetett hallani a férfiak lépteinek a zaját. A szívem a nyakamban dobogott. Niallt láttam meg, de a szeme szomorú és mérges volt. Felém jövet szomorúan rám pillantott és elment mellettem.

 Ha, nem Niall aki megtalálta az álarcomat, akkor ki?

Egy gyönyörű nőhöz ment, aki előtt meghajolt. Egy igen magas nő volt, akinek a haja akár a tűz. A ruhája sem különbözött a haja színétől, ami a húszas éveket idéző Charleston - ruha, narancs és sárga gyöngyökkel. Olyan volt, mintha az egész teste tűzben lobogna. Meglehetősen a ruha rövid volt, a lábai meglehetősen végtelennek tűntek a mini ruhában, de amúgy sem volt alacsony nő.

Hirtelen valaki megfogta a vállamat és maga elé fordított. Almazöld szemek vizsgáltak meg.

Az idegen.

Örültem, de nem is. A kezemet megfogta gyengéden és csókolt lehelt rá, ami miatt megremegett a lábam.

Miért pont velem történik mind ez?

Miért pont ő?

A zene elkezdődött és a táncosok közé húzott, ahol kicsit szűkös volt a hely, ezért közelebb került hozzám. Megint éreztem az illatát és megint valami dezsavu érzésem volt. Az illata egzotikus volt, az erdő vad aromáját éreztem, az édes szappan illatával. Ismerős volt, mégis idegen. Nem tudtam ki lehetett, de már találkoztam legalább egyszer vele. Próbáltam visszaemlékezni az illatra, de sajnos kizökkentett engem a táncpartnerem, mert a keze a hajamba kalandozott.

-Ismerlek. – mondta reszelős hangon, az arcát meg a hajamba bújtatta.

Ismer.

Akkor nekem is kell.

De nem tudom!!

Miért ilyen nehéz?

-Én nem tudom, te ki vagy. – mondtam suttogva, de nem mertem rá nézni. Ahogy ilyen közel került testileg, a szívem dobogott a zene ritmusára, de közben a fiú közelsége miatt is.

- Akkor emlékezz. – mondta kicsit sürgetően. Megfogta a kezemet és kivezetett a kavalkádból, ami majdnem odaszorított a táncosok közé. Egy erkély ajtóhoz vezetett, ami nyitva volt. A bőröm sóvárgott egy kis friss levegőért a tüdőmmel együtt. A korláthoz mentem és megfogtam. Kicsit hideg volt a márvány, de átjárta a testem minden tűzben égett részét. Lehűtött egy kicsit, de a szívem még mindig vad iramát járta. A hideg nem tehetett semmit a szívem tempója miatt, csak az a srác, aki pár méterre állt tőlem.

- Segítene az emlékezésre Uram? – incselkedve néztem rá. Ő meg nem bánta, belement a játékba.

- Egy csókért. – mondta és közelebb jött hozzám.

Egy csókért?

Megdöbbentem. Egy kis kaland csak nem árt.

-Rendben. – rá néztem. Még mindig engem nézett, azokkal a gyönyörű zöld szemeivel, de most opálos zöldes volt a színe, a szememet fürkészte. Tudtam, hogy félre kellene fordítanom a fejemet, de nem bírtam. Az idegen a fülem mögé tűrte az egyik hajtincsemet. Az ujja tovább időzött a bőrömön, mint szükséges lett volna. A keze leereszkedett a nyakamra, és felém hajolt. Az ajka lágyan súrolta az enyémet, a keze a tarkóm alá csúszott, hogy magához emeljen. Reszketés futott végig a testemen, és az egyenlítőtől délre lévő pontokig ért össze. Behunytam a szemem, és belélegeztem az illatát. Az erdő vad aromája, ismerős mégis távoli, és mégis új, és izgató…

Újra megcsókolt, gyengéden, tétován, mintha csak arra várna, hogy az egyességünket szétbontsam, de semmi ilyesmit nem tettem.

Azt kellett volna tennem.

De, nem tettem semmi hasonlót. Valami okból, aminek több köze volt a vágyhoz, mint észhez, nem tettem. Nem gyulladt még ilyen tűz a testemben még soha, és én akartam ezt. Az ujjaim önálló életre keltek, szinte a húsába vájtak, ahogy még jobban magamhoz rántottam. Határozottabban kezdett csókolni, a nyelve az ajkaim közé hatolt, és közben gyengéden fogta a tarkómat, hogy közelebb kerüljek hozzá, ahogy csak fizikailag lehetséges. A másik karja szorosan ölelt, mintha a bőre alá akarna húzni. A szívverésem vágtázni kezdett, ahogy egyre jobban magához húzott.

Túl hamar vége lett, de a fejemben a piros vészcsengő megszólalt és már a testem minden porcikája rá hallgatott. Vágytól, szenvedélytől remegve, ragyogó szemekkel elhúzódtam tőle. Mindkettőnk szíve vadul verdesett és egymás szemébe néztünk. A szeme tele volt vad szenvedéllyel és vággyal, amiben tükröződött a saját vad tekintetem, ahogy akartam azt a fiút. De, félig a farkas énem akarta őt, nem csak a vágyam. Nem tehettem ezt vele. A leheletét éreztem az arcomon, ahogy puszit nyom rá.

-Később találkozunk még titokzatos álarcos lány. - ezzel elnyelte őt az árnyékok kavalkádja.

Itt hagyott.

Itt hagyott!

A nem rég előtörő vágyból hirtelen düh uralkodott el rajtam, de tovaszállt hamar, mert lenyugodtam.

Elővettem a kis tükrömet a kistáskámból, és megigazítottam a sminkemet, ami egy kicsit elkenődött. A maradék méltóságommal indultam útnak Louishoz, nem kevés dühvel vegyítve.