15. fejezet: Az idegen

Kiszállva a meleg sportkocsiból megcsapta a bőrömet a hideg levegő, melytől minden szőrszálam a karomon égnek meredt. A gyenge szellő a hajamat próbálta magával sodorni, ami nem sikerült. A parkoló tele volt drága autókkal, alig találtam helyet magamnak, de sikerült egyet észrevenni, kicsit -nagyon- távol.
Az égen a hold ezüstös ragyogása ajándékozta meg az épületet, mely megvilágítva hátulról olyan volt, mint egy mesebeli kastély. Hatalmas ablakokat véltem felfedezni innét, ahonnan már látni lehetett a mulatozó embereket, akik álarcba bújva táncoltak egymással a feledésbe ezen az éjszakán.
Az ablakok hossza lehetett legalább húsz méter, és szélességben sem voltak kicsik. Az ablakokat félig eltakarta a nehéz, piros függöny óriási arany masnikkal, de csak részben fedte el az átlátszó üvegeken keresztül látható mulatozó népet. A Bálon mindenki nevetett, vagy az alkohol mennyiség miatt, vagy a sok udvarlótól. A nép háromnegyede táncolt, hiába nem tudták a ki a másik fél, mégis vonzotta őket az a magakadályozhatatlan kíváncsiság az álarc mögötti személyhez.
A ruhák fenségesek voltak, régiesek, de mégis ebbe a korba illőek, a tökéletesen mozgó táncoló hölgyek minden mozdulatával. Voltak egyediek, kicsit giccsesek, de csodálatra méltóak is. Például volt egy olyan nő, akinek majdnem fehér, egészen sápadt szőke, hosszú göndör haja volt, a tincsek vége itt-ott sötétebb szőke. Nyakba kötős ruhát viselt, ami ébenfekete színű volt, a csillárok fényében pedig éj kék, a felső része gyémántként villódzó üvegkristályokkal kirakott. Lábait fekete tűsarkakba rejtette, ruhája a földet érte, légies és mesés volt egyben. Minden tekintetet vonzott. A hölgy nem volt fiatal, de igen nőies a korához képest. A sminkje mesteri munka, a nagy barna őz szemei egzotikusnak hatott tőle. Kicsit zavart, hogy ennyire csinos itt a legtöbb hölgy, én elveszek köztük, mintha szellem lennék, annak érzem magam.
A férfiak a megszokásos szmokingot viselték, de egy páran kitűntek a színes megjelenésükkel. Mindegyik férfi kitett magáért, ahogy láttam. Kifogástalan ruhával járt a példamutató modor. Minden férfi tekintete erre- arra kalandozott, nem tudta volna senki sem megmondani, hogy épp hol, de én igen. Az egyik idősebb férfi épp a felesége mellett állt, de nem igen zavartatta magát, mert épp az előtte elhaladó hölgyek dekoltázsát vizsgálgatta nem túl nagy feltűnéssel. Elég vicces látványt nyújtott, mikor elég közel került hozzám egy hajadon szépség, és észrevette a férfi tekintetét, ahol járt. Az arca hirtelen paradicsom piros lett.
Felvettem az álarcomat és készen álltam a bálra. A hosszú lépcsőn sétáltam fel, mint aki sehova sem siet. Egy igen komoly férfi állt az ajtóba és rám emelte határozott tekintetét.
- A meghívót legyen szíves- mondta. Láttam a szemében, hogy elábrándozik a ruhámon. Elmosolyodtam és elővettem a fekete színű és arany csipkével díszített meghívót és a férfi kezébe nyomtam őket, közben álltam kíváncsi tekintetét. Megnézte kinek a neve áll benne és megszólalt kissé lágyabb hangon, egy nagy mosollyal a kipirosodott arcán:
- Erre tessék Ms. O’Reinen. 
Beléptünk a hatalmas ajtón. Odabent még fényűzőbb volt minden. Gigantikus gyémánt csillár lógott a levegőben, bevilágítva az egész előteret, a falakon a gyémánt ragyogása volt látható mindenhol. Mesébe illő volt a padló, ami rumbusz alakúak voltak, barnás-fehérek. Minden második lépésnél volt egy kis szekrény a fal mellett, ahol szebbnél- szebb virágok kombinációja nyűgözött le, a bódító illatukkal. Az egész tér üres volt, csak az én és az inas lépteit lehetett hallani, de egyre közelebb menve, már a zene lágy dallamát is felfedeztük.
Egy hosszú lépcsőn kellett fölmenni, amin vérvörös szőnyeg volt elhelyezve. Az inas segített levenni a kabátomat és egy kis akasztóra rakta fel, aztán felsegített a lépcsőn. Támaszt nyújtott nekem, amiért nagyon örültem.
- Tudom, hogy te vagy az Angelique. 
Nem lepődtem meg, mert a közelében felfedeztem az erejét. Ő is vérfarkas volt, de egy kicsit fiatalabb, mint én. Az erején lehetett észrevenni, mégis én fiatalabb voltam korban, mint ő. Én csak úgy voltam erősebb, hogy előbb kaptam meg az erőmet.
Felértünk a lépcső tetejére és onnan szabad utat nyújtott nekem a táncmulatságba. Megköszöntem és elindultam a korlát mellett a tömeg felé. A zene elhalkult, míg lefelé tartottam a lépcsőfokokon. Mindenki kíváncsi tekintetével mustrált engem. Mire leértem jó pár fiatalember szeretett volna lenni a segítségemre, amiért irigy tekinteteket kaptam a hölgyektől. Olyan benyomása volt ennek az egész szituációnak, mint valami hercegnős sztoriba kerültem volna hirtelen.
Minden színes és díszes volt. Némelyik férfin még palást is volt, ami bíbor színű lehetett vagy vérvöröses. Olyan egzotikus benyomást volt a reneszánsszal együtt. Kicsit furcsa. Nagyon kitettek magukért Louisék.
A padlózat, ahogyan az előtérben is, rombusz alakúak voltak, de itt feketés-szürkés szín volt kombinálva. A hatalmas ablakokon bevilágított a hold hideg fénye, de egy kicsit sem tette tönkre a hideg fényével az összhatást. A lámpák fénye bent mindent megvilágított, és itt három óriási csillár csüngött. Kis asztalok voltak a sarokban, ahol fenséges étkeket lehetett megízlelni, az italokkal együtt. A torták hatalmasak, furcsa díszítésű sütemények hegye, a kisebb húsokkal és sajtokkal együtt. Az italokat pedig fel nem ismertem, nem vagyok jártas bennük, de egy biztos, hogy volt száraz és vörösbor. A tánc is valami régies hagyomány lehetett, mert a keringő is köztük volt. 
Egy igen fess fiatalember jött oda hozzám. A zene megint elkezdődött. A szmokingja ugyanaz a fekete megszokott, de a szabása más volt. Kiemelte széles vállait és a derekát, kicsit szűkösebb a szokásosnál. A nyakkendője pedig almazöld volt az álarcával együtt, ami kiemelte az hasonló zöld szemeit, amik engem lestek kíváncsian. Az idegen elmosolyodott, és kis gödröcskéket véltem felfedezni a szája sarkánál, a gyönyörű ajkai mellett. Nem is vettem észre, hogy egy ideje nézem a száját, jól megszidtam magam és erre elpirultam. Ennél nem jöhet jobb! Egy idegen, akit nem ismerek, már rögtön egy perc alatt zavarba hozott az isteni ajkaival... Már megint kezdem! Nyugi, Angelique! Gondolkozzunk tiszta fejjel!
- Igen? 
Szerencsére a hangom nem árulta el a baklövésemet, de biztos, hogy észrevette. Megfogta a kezemet, lágy csókot nyomott rá, amitől kicsit megremegtem. A tekintet még mindig fogva tartott, nem engedett.
- Táncolna velem?- mosolygott rám, azzal a lusta félmosolyával, elolvadtam tőle. Ha most én lennék a jéghercegnő -illik rám a szerep a ruhám miatt-, már a földről figyelném őt, az elolvadt testemtől. Nem tudtam megszólalni, ezért csak bólogattam, és a táncparkettre vezetett. Megfogta gyöngéden a kezemet, és magához húzott. A szívem a számban dobogott, a pulzusom az egekben volt, nem is, a csillagokat verdeste le az égről. Rettentően zavarban voltam most, soha nem volt még senki ilyen velem.
Pont addig értem ebben a magas sarkúban neki, hogy nyugodtan a nyakához bújhattam, ő meg a derekamon pihentette a kezét. Az érintése égetett. Az illata egzotikus volt, az erdő vad aromáját éreztem, az édes szappan illatával. Ismerős volt, mégis idegen. Rettentően ideges lettem, ez az érzésem fellángolt teljesen. Nem akartam rossz lépést tenni, nehogy rálépjek a lábára. Most hirtelen minden tánclépés kiment a fejemből és csak a vágy maradt az idegennel szemben.  
- Megtudhatnám a becses nevét?- kérdezte elég csábítóan, de próbáltam nem kimondani, nehogy megtudja.
- Nem, maradjon ez az én titkom, mert akkor tovaszáll a varázs, amit az álarcok nyújtanak erre az éjszakára- utasítottam vissza finoman kérését. Én is ugyanúgy szerettem volna megtudni ennek a fiatalembernek a nevét, de nem lehetett, mert akkor megtudja az enyémet. Pedig tudni szeretném, hogy ki az, aki ilyen reakciókat vált ki belőlem, holott azt sem tudom, ki ő.
Rám nézett azzal a gyönyörű szempárral és csak pár centikre volt az ajkai az enyémektől. Egyre jobban közeledett, halálosan lassan, várta, hogy meghátráljak.
Valaki megfogta a vállamat és a szívem nagyot ugrott ijedtében. Megfordulva egy ismerős férfi állt mögöttem. Rettenetesen örültem, hogy megszakította a rossz cselekedetemet. Majdnem a nyakába ugrottam, de közben bocsánatkérően az idegen szemeibe néztem, ahol szomorúság volt látható. Gyorsan odamentem hozzá és egy csókot nyomtam puha arcára és már rögtön a másik kérőmhöz fordultam.
Szinte mindene fehér volt, de a mandzsettagombjai, a nyakkendője és a kikandikáló díszzsebkendője pedig olyan kék volt, akár a szeme színe. Gyönyörű kék. A bőrét ez a szín összeállítás nem sápasztotta, hanem pont ellenkezőleg. Olyan volt akár egy herceg.
- Kegyed megenged egy táncod?
Ahogy meghallottam a hangját, tudtam ki volt az, Niall. Boldogan bólintottam egyet, és már vezetett a tánckavalkád közepére. Megfogtam a kezét, és hagytam, hogy magával húzzon, belélegeztem az illatát, mely mandula illatú volt. Csak a zene és ő volt nekem. Teljesen elvesztem. A zene hirtelen lassabb lett, szolidabb. A dal lassú volt, édes és inkább ringatóztunk előre-hátra, alig mozdulva, de az arckifejezése huncut volt. A mellére fektettem a fejemet és behunytam a szemem, hallottam a vad iramban felerősödő szívverését. Sóhajtott, az állát a fejem búbjára tette, és nem szólt egyikünk sem semmit, míg a szemembe nem nézett.
- Tudom, ki vagy, szép hölgy- mondta rejtélyes hangon a fülembe. Csak mosolyogni tudtam ennek hallatára és kihívóan megszólaltam, de én is suttogva a fülébe.
- Igen, uram? Ki lennék?- kérdeztem merészen, a szíve még gyorsabb ütembe kezdett.
- Angelique- ejtette ki úgy a nevemet, akár egy imát.