12. fejezet: Új tagok

Elnézést, hogy ennyit késtünk a résszel, de Cinti jelenleg Németországban van, nekem pedig napokig nem volt netem. #screwyouPRtelecom... De most már egy probléma megoldva, szóval parancsoljatok :))
xx

Harry szemszöge

- Louis, szeretnék kérdezni tőled valami nagyon fontosat- mondta Angelique nagyon komolyan, amitől a fiú arca hirtelen érzelemmentes lett.

- Mégis mit, hercegnőm?- kérdezte és látszódott, hogy amilyen mosoly előbukkant az arcán, nem igazi mosoly volt.

- Tudom... Tudod... Tudom, hogy mi vagy, és te is tudod, én mi vagyok. Szükségem lenne rád. 

A gyenge szellő magával sodorta Angelique arany tincseit, miközben csillogó szemmel próbált valamit leolvasni Louis arcáról. A kecses nyaka szabadon maradt és lehetett látni az ütőere ritmusos dobbanásait, ami egy kicsit jobban vert, mint általában az embernek szokott. Félt volna? Ideges volt?

- Igaz, nincs értelme kertelni. Mit szeretnél prücsköm?- érdeklődött Louis és a szemében mintha egy fátyol hullott volna le, a megkönnyebbülés érzés lakozott a lepel mögött. Másra számított volna?

- Szeretném, ha segítenél nekünk. Kérlek.

Csillogó szemeivel mélyen belenézett a fiú szemébe. Angelique szeme színe inkább hasonlított egy tengersodrásától szabaduló átlátszó medúza színéhez, amiben kéknek az összes színei vegyítve voltak a csillogással, mely akár egy gyémántéval vetekedett. Louis pedig nem tudott neki ellenállni és nem sok ellenszegülést véltem felfedezni benne.

- Bemutatlak titeket valakiknek- mondta és rám nézett. Elmosolyodott és megfogta a lány kezét, ő meg rám nézett, de nem volt semmi a tekintetében. Semmi. Mintha egy fátyol fedné őt, előlem. Mikor mögöttük tettem meg az utam, nem tudom miért, de fájt a szívem. Valamiért, aminek az okát nem tudom, de rettenetesen sajgott.

****

Miután egy fekete sportkocsiba beülve megérkeztünk egy ismeretlen erdőbe, nem tudtam nem észrevenni, hogy Angelique tekintete mindig változik a színével együtt. Ha, mérges, akkor a kék szín sötétedik, szinte éjsötét kék, és viharos felhőket látsz bennük forgószéllel, amik fogva tartanak téged.

Vagy mikor tényleg mosolyog, akkor a legvilágosabb türkizkék, amit valaha életemben láttam, vagy a legvilágosabb tengerkék, ami szinte fehér, de nem a hideget juttatja az eszedbe, hanem egy meleg, friss pohár tejet. Ha ilyenkor rám néz, mert nézem őt, akkor hirtelen mintha minden elsötétülne és semmi érzelmet nem mutat. Csak azt látom, hogy a pulzusa felerősödik és a szeme mintha elhomályosulna, de nem a könnyektől. Mi miatt zárkózik el tőlem? Mit tettem? Nem tudtam ennek az okát, de ki akarom deríteni, hogy a vidám lánynak,- ha rám néz- miért válik üvegessé a tekintete, mintha a múltba ragadt jósnő lenne.

Angelique szemszöge:

Az erdő nem volt sötét, hanem inkább világos. Elég furcsa volt, mert általában az erdők sötétek, de ez nem. Mintha ki lenne világítva. Egy ház előtt parkoltunk le, amely kísértetiesen csillogott, akár egy görög templom. Ebben a pillanatban hirtelen felébredt a nosztalgia bennem, ugyanakkor baljós előérzetem támadt a házzal kapcsolatban. Egy biztos volt, hatalmas épület volt és elegáns, a fenyőfák között. Nem volt új épület, de remekül beleillett az erdős részbe, olyan otthonosnak nézett ki.

Elképzeltem egy olyan otthont ebben a házban, amely telis-tele van zenével és vidám nevetéssel. Szépséges bálokat láttam magam előtt, amelyeket bevilágít a köröskörül égő lámpák fénye, összeölelkező, forgolódó táncosok, vonzó hölgyek lobogó szoknyákban és ragyogó tekintetű fiatalemberek jelentek meg a képzeletemben. 

Imádtam a bálokat már kiskorom óta, emlékszem mindig megrendezésre került egy álarcosbál még az ősz elején szeptemberben. Soha nem hagytam ki. Mindjárt itt van!

A nap meleg sugarai vetett fényt erre az elegáns épületre, ahol minden ablakában felfedeztem az örömöt és vidámságot. A levegő nyirkos volt és csípős, pedig az erős sugarak melengették.

- Hol vagyunk?- tettem fel a kérdést. Louis csak mosolygott. Harry sokszor rám nézett. A hideg is kirázott ilyenkor. Nem utálom, de mégis valamilyen módon,-ami természetes és egyértelmű- Rá emlékeztet, a gyilkosomra és családom gyilkosára. A szívemen a sebek ilyenkor majd' kettészakadnak, fájnak, és minden egyes másodperc lejátszódik előttem. Nem tudok máshogy nézni rá. Néha olyan, mintha ő maga lenne az a ki megölt, de az agyam kis zugában tudom, hogy nem ő az. De mégis.

- Gyertek!- szólalt meg Louis és megfogta a kezemet. Nem tudom, de nagyon jó érzés volt megint mellettem tudni a legjobb barátomat. A szívemen az a hatalmas űr, mintha egy kicsit összeszűkült volna, de csak egy apródnyit.

Odaérve az ajtóhoz, az kivágódott. Louis sajnos elvesztette az egyensúlyát és elesett. Én meg Harryhez mentem és kérdőn ránéztem. A szemei a legvilágosabb almazöldek voltak, s benne érzelmek kavarogtak, mint például kis öröm és egy farkas. Farkas? Hirtelen megfordultam és négy hatalmas farkas jött felém, vicsorogva. Én megfogtam Harry kezét és a levegőbe ugrottam a farkasok elől. A levegőben megfordultam és Harry kezét elengedtem. Hirtelen a bőröm szakadni kezdett és hosszú sűrű bunda türemkedett helyébe, mely hófehér volt. A csontjaim eltörtek és nőttek hangos roppanás kíséretében. A szemem sarkából láttam, hogy szerencsére Harry nem törte el semmijét. Négy manccsal értem földet, amely sokkal nagyobb volt, mint a támadóknak. Ők vicsorogva megfordultak, de mikor látták, kivel állnak szembe, megálltak és hihetetlenség érzése költözött a szemükbe.

Én előre tettem a jobb mancsomat és éles, kíméletlen fogaimat kivicsorítva mentem feléjük. Ők meg hátráltak. Minden lépéssel én előrébb, ők hátrébb kerültek. Mögöttem az ajtó kivágódott, és hirtelen Louis állt előttem. Belenézett a szemembe és kért a tekintetével, hogy elég. Én meg nem tettem többet, ellazult a testem, és belenéztem én is a szemébe.

- Köszönöm!- ölelt át Louis, de most hirtelen eszembe jutott Harry. Jól van? A szememmel kerestem őt és nem messze állt. Az oldalán kis piros csík futott végig miből kevés vér csordogált. Odafutottam hozzá és féltőn ránéztem.

- Jól vagyok!- bizonygatta. Hangjából öröm volt kivehető. Rám mosolygott, és én ennek nem tudom miért, de örültem. Örültem? Mi van velem? Az ajtóban egy nagyon magas férfi állt, akinek a bőre napbarnított volt, lehetett érezni a pórusaiból a nap melegét, és biztos sokat dolgozott a napon. Izmos volt, azonban ilyen kigyúrt embert még nem láttam. Az álla széles volt, az orra hosszúkás, a szeme szürkés. A szemében döbbenet tükröződött és engem nézett.

- Lehetetlen!- mondta és felém tartott. Louis megölelte a férfit, aki utána rám szentelte figyelmét, mindenkivel együtt. Kik ők? Miért néznek?

- Angelique bemutatom az apámat.
Az apja? Közelebbről megnéztem őket és tényleg hasonlítanak. A tekintetük, de a szemük színe egyáltalán. A barna hajuk és a széles álluk igen. A mosolyuk is egyforma volt, lusta félmosoly.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Kiválasztott- mondta és letérdelt. Hogy-hogy eddig nem vettem/vettük észre, hogy van még egy Falka? Hogy lehettünk ilyen vakok? Én rájuk mosolyogtam, ahogy csak tudtam a hosszú fogaimmal, de tudták, hogy minek szántam.

- Segítséget kérünk, hogy az összes Falka összeálljon, és egy Falkát alkosson! Mi az O’Reinen és az O’Breen Falka már csatlakoztunk, és most titeket kérünk, Tomlinson Falka.
Mindenki hitetlenkedett. Remélem mellénk állnak, nagyon reméltem. Egyetlen esélyünk ők voltak, hogy elegen legyünk a harchoz, no meg persze a detektíves játékhoz, a négy elemből lett kovácsolt kard megkereséséhez.