20/2 fejezet: Barátság vagy szerelem?

Kedves Olvasók! <3

Ááá nagyon örülök, hogy megírhattam ezt a részt :D Nagyon joo volt! <3 

Remélem nektek is fog tetszeni :3 Huhaa nagyon összekuszálódnak itt a dolgok xd Remélem elég élvezetes nektek <3

Imádlak titeket és örülök hogy vagytok :3 <3

A könyv lapjai selymesek voltak, puhák, de a lassú égés felemésztette. Sárgás volt a lap, a szélei pedig már a halvány barnát kezdte felvenni. A betűk furcsák voltak, az alakjuk és a kiejtésük is egyben, félig idegenek voltak, de közben mintha egy lényem ismerte volna ezt a nyelvet.

-Hogyan jöttél rá? – kérdezte Harry, miközben mind leültek az ágyamra.

- A medálom elkezdett fényleni, aztán a könyv zárja is. Aztán pont beleillett. – mondtam fülig érő mosollyal.

Nem hittem el, hogy tényleg sikerült!

 Sikerült!

Louis meg akarta érinteni a könyvet, de neki sem sikerült, ahogy nem rég az apjának sem. Taszította egymást a keze és a könyv, mágneses erőre hasonlított ez a jelenség.

-Miért nem tudom megfogni? – kezdte kicsit durcásan Louis, amin elmosolyodtam. Imádta, ha neki van igaza és mindent tud.

De, most szegény kicsi Lou, nem tud semmit.

-Nem figyeltél, amikor apukád megjegyezte, miért tudom csak én megfogni a könyvet? – ő csak lenézett, és ebből tudtam, hogy nem – Tudod drága vadrépám, azért, mert te nem a víz törzséből származol. – mondtam miközben mosolyogtam rá, alig tudtam visszafogni a nevetésemet, és már rázkódott a vállam.

- Szerinted ez vicces? Mert rohadtul nem az Angelique! – mondta és keresztbe tette a kezeit a mellkasa előtt. Imádtam mikor valamit nem tudott, amiről nekem pedig tudomásom volt. Elmosolyodtam ezen, de a mosolyom nevetésbe torkollott, amit nem bírtam magamban tartani. Olyan régen nevettem olyan emberek társaságában, akik a barátaimnak mondhatok, hogy az már fájt. A vállam rázkódott, a szemem könnyezett és a fülem érzékelte, hogy a többiek és életvidáman velem kacagnak.

Túl régen volt ez.

Azt kívánom, hogy bár soha ne érne véget ez a jókedv, de nem abba a világban élek, ahol minden móka és kacagás. Minden lépésem után következményeket varrok mások vállaira, amit nem akarok, de ez a kötelességem. Fontos szerepem van, amibe más csak úgy nem léphet be. Ez öröklődik, vagy ezzel az alfa választottsággal születsz. Nekem azt mondták régen, hogy különleges gyermek vagyok, aki alfának született és örökli is egyben. Nagyon ritka képességek egyike a Falkákban, ez. Alfának születni. Kincsnek számítják a legtöbben, vagy a hatalom egyik kulcsának. A nevető fiúkra néztem, akik még mindig őszintén nevettek, akik nekem fontosak.

Louis. Ő nekem olyan mintha a legjobb barátom és önmagamból egy darab lenne velem, mindig. Minden kis gondolatomat, titkomat, szokásaimat tudja. Bármit kérdezel tőle rólam, tudja.

Még engem is néha meg tud lepni, pedig az nem könnyű feladat!

 Nehéz meglepni, de neki mindig sikerül. Régen nem voltam biztos benne, hogy mi is valójában, de most tisztában vagyok. Van egy sejtésem, hogy ő tudta, hogy kit is nevezett barátjának. Ezen megint elmosolyodtam. Louis annyira ravasz néha, hogy csak a végén jön rá az ember, hogy mit tett.

Milyen könnyen túl járt az eszemen!

A ravasz és répasztikus régi Louis. A kócos sötétbarna hajával, ami általában úgy néz ki, mintha csak most, abban a pillanatban kelt ki az ágyból, de neki bárhogy jól állt. A kék szemei, amik mindig lesték minden kívánságomat, mintha a bátyám lenne. Az igaz, mintha a bátyám lenne, de soha nem tudja senki sem betölteni az a hatalmas űrt Jack helyébe. Csak maga Jack, a bátyám, akire mindig felnéztem. Én nem voltam az a lány, aki hercegnő akart lenni és műanyag tiarát viselte mindennap, amiből azt gondolta, hogy ő már királylány. Ezek csak képzelgések, engem már akkor, kiskoromban kiképeztek a harcművészetre, hogy megvédjem magam. Meg kellett tanulnom harcolni, az ellenségeim minden egyes gyenge pontját tudnom kellett. Nekem nem egy lánynak való gyerekkorom volt, de élveztem, ami elég viccesen hangzik, de igen. Nekem nem kellettek hatalmas koronák, vagy báli ruhák, nekem ott voltak helyettük az edzések Jackkel és a többiekkel, akik mindenre megtanítottak. Fantasztikus volt néha felülkerekedni rajtuk, rettentő boldog voltam. Azok az emlékek mindig megmaradnak bennem, anyukámmal és Jackkel. Louis iránt mindig is éreztem némi vonzalmat, de csak tetszett.

Kinek nem tetszene egy görög félisten?

Szerintem senki sem tud ellenállni a tenger lágy hullámainak a szemében, ami úgy csillog akár a legfényesebb csillag az égen. A lusta félmosolyában, amit mindig nekem tartogat. A bronz barna bőre (ami persze, hogy a répaföldeknek volt köszönhető), amik kiemelték minden tökéletes vonását. De, mostanában ezek az érzések erősebbek lettek. A szívem kihagy egy ütemet, mikor rám néz, vagy csak hozzám ér. Látom a tekintetében, hogy örül, hogy ilyen reakciókat tud kiváltani belőlem, bármit csinál. Megint a szemét mondom, mert azt szerettem meg először. Olyan érzéseket véltem néha felfedezni bennük, amiket nem tudok megfejteni. Régen ő volt a legjobb barátom, de most nem tudom hányadán állunk.

 Barátság?

Vagy barátság extrákkal?

Talán ő ezeket a reakciókat és a cselekedeteit komolyan gondolja?

 Minden lépését jól megfontolja előbb?

 Nem tudom, de rá kell jönnöm, mielőtt még jobban összegabalyodnak a szálak közöttünk. Legbelül mindig is irigykedtem minden lányra, akire felfigyelt, mert mindig is tetszett a répazabáló kisfiú, de nekem a felnőtt (ez nem olyan biztos, ha az agyilag 4 éves szint annak számít) férfiben rejlő, békés répaszándékú srác is felkeltette az érdeklődésemet. Teljesen össze vagyok zavarodva most. Nem tudom, ki iránt mit érzek most ebben a pillanatban. Az érzéseim összekuszálódtak.

 Az én szőke hercegem, fehér lovon!

 Az én Niallem sajnos nem fehér lovon érkezik, hanem farkas alakban, de nekem így is tökéletes. Mikor megláttam, nem tudtam néha nem rá gondolni, vagy csak nem álmodni róla. A fiatalkori szerelmem, és az egyetlen fiú, aki hozzám szólt és még egykorú volt velem. Amikor megláttam először, beleszerettem. De, ahogy nőttem, úgy szállt tova ez a gyerek fejjel látott fellángolás, de ahogy újra megláttam, felszínre tört a szőke hercegem felé irányult régi érzelmeim, mint egy kis szikra a száraz szalmaszálon. Néha ő is úgy néz rám, ahogy az álmaimban láttam.

Talán ő is úgy érez most, ahogy én?

Vagy csak a képzelgéseimet látom megvalósulni, miközben meg sem történnek?

A halovány szőke tincsei, amik a legvilágosabb tengerkék szemekbe hullottak, nem zavarta.  A hangja, ahogy távozott, elvarázsolt és eltűnt az előtti átváltozás fájdalmai, mert magával vitte. Ő volt az első szerelmem. Hiába láttam egyszer, belém vésődött minden mozdulata, a hangja lágy hullámai, ami a szellőbe vegyült. A szívem nem látott senkit, csak őt. Ő volt az, aki megmentett a fantomoktól, vagyis az egyiktől.

De, igazából az életemet, Harry mentette meg, amit még mindig nem tudtam megköszönni.

 Harry…

Óóó…

Mit is lehet mondani egy Istenről?

Azért megpróbálom. Először a látványától is a gyilkosomat láttam benne, de az-az érzés eltűnt. Máshogy látom rakoncátlanul göndör hajfürtjeit, amik gyönyörűen keretezik a huncutul csillogó almazöld szemeit, amikben elveszek akár egy művészi festmény színeibe, és a buja mosolyú telt ajkait. Az ajkai teltek voltak és hívogatók, olyan... Ismerősek. Harry egy olyan srác volt, akiben mindenhol ott van a szenvedély és a pajzánság minden fortélya.  Vonzanak, mint, nyári napokon a legyeket az édes nektár. Ő maga a megtestesült női gondolatok Istene. De, valami oknál fogva, félek tőle, közben féltem őt. Nem tudom, mi okozza az anyai ösztöneimet felé.

Talán az, hogy ő megérti azt, amit én, és így tudok segíteni neki?

Hogy legalább neki legyen jó, ha nekem nem lehet?

Látom rajta, hogy az érzéseibe temetkezik. Mások előtt maszkot húz, mint én.

 Ki lehet az álarc mögött? Ki lehet az a kisfiú, aki elvesztette az édesanyját?

 Titokzatos és nagy kihívás, de szeretem ezeket. Hirtelen az életemben három férfi is belépett, de nem maradhatnak mind. Nem tehetem velük ezt. Vagy egy, vagy senki. Lassan hülyének fogom érezni magam. Mondjuk, azon már rég túl vagyok, most a keserves bűntudatnál járok, ami Louis csókjából származik, amit kívánok, de közben Niall iránt érzett tűz fellángolt, és még pluszban, mintha ez mind nem lenne elég, Harry iránt is kezd kialakulni valami, ami tiltott gyümölcsnek számít, megvegyítve az idegen csókjával, ami mindig megmarad bennem. Ezek tetejére meg kell mentenem a világot! Hát, nem a legbékésebb életem van.

Miközben elbambultam bennük, észre sem vettem, hogy már nem nevetnek. Most érezzük csak igazán, hogy nincs is min nevetni. Mindenki élete a mi kezünkben van, egy ismeretlen gonosz üldöz, és még mindig nem vagyunk sehol. Cselekedni kell! Mielőtt felálltam volna, Niall csillogó szemmel nézett ránk.

-Nem is kérdeztem még meg senkit. Milyen volt a bál? – mindenki megdermedt, de olyan hirtelen el is mosolyodtak. Kivéve engem. Én megint felidéztem a varázslatos csókot, amivel a különös és csodás fiatalembertől kaptam, akiről semmit nem tudok, ahogy senki sem tud semmit.

- Héj! Hercegnő! Csak nem valami fantasztikusban volt részed? Nekünk elmondhatod! – néztek rám mindannyian. Nem tudtam, hogy, ha elmondom, akkor ezt a tökéletes pillanatot tönkre tenném. De, Louis biztos érezni fogja rajtam, hogy hazudok, ezért elég nehéz lesz úgy megfogalmazni a válaszaimat, hogy igazak is legyenek, csak máshogy megfogalmazva. Most abban a hatalmas gondban voltam, hogy nem tudtam mit tegyek.

 El kellene mondanom nekik, nem hazudhatok sehogy sem, de mi van, ha látták a csókot?

 Vagy mi lehet, ha…

 Nem az lehetetlen!

A gondolatmenetem épp kisiklott a vágányról és a vonat egyenesen a falba ütközött, amelytől a vasból készült vonatom, darabokra tört…

Mi van, ha közülük egy, csókolt meg álarcban?

Lehetetlen, vagy mégsem?

Rájuk nézve, talán nem az.

18. fejezet Főhadiszállás: Öreg Ház

Az erdő csendes volt, alig lehetett hallani a tücskök lágy ciripelését, az éjjeli baglyok huhogását és az éjszakai állatok vadászat közbeni futásuk iramát. A fenyők hatalmas alakjainak árnyéka vetődött az autóra, miközben gyorsan elsuhantunk minden fa előtt. Olyanok voltak, mint a szellem alakok, amelyek jönnek, mennek az autó előtt. Sebesen vezetett Louis, de nem tudtuk miért. Az ablak kicsit le volt engedve, a levegő pedig sóvárogva áramlott be, a hajunkat szétborzolva. Meghan kicsit viccesen nézett ki, de hirtelen nem érdekelt, az idegen jutott eszembe, aki a vad és szenvedélyes csók után egyszerűen ott hagyott. Ott hagyott a kétségbeesés és a düh küszöbén, amiből nagy nehezen visszaléptem.

Visszakapja még az a fickó.

Ha, egyáltalán megtudom, ki volt.

Nem tudom ki lehetett az férfi, aki az almazöld szemeivel csodált engem, a szenvedélyével ölelt és a vágyával csókolt. A vak is látta, hogy egy kis szikra kelt életre abban a pillanatban közöttünk. Fizikailag a bőre alá akart húzni, annyira közel vont magához.

Mondjuk, nem is nagyon ellenkeztem.

Ez az éjszaka emlékezetes marad számomra. A gyönyörű ruhák kavalkádjából a legvonzóbb férfi engem kért fel táncolni, és a legviccesebb fiúval tölthettem a napomat, aki Niall volt. Utána pedig mikor táncoltam azzal az idegennel, megváltozott a vonzóságról a véleményem. Ő volt a legvonzóbb, a leg partiképes fiatalember a bálon. Az almazöld szemével, a széles, izmos vállával, a magas termetével és a gyengéd érintéseivel magával ragadott a szenvedély és a vágy kísértésének vonatára, ahonnan nem szabadulhatok.

 Ott ragadtam, egyedül.

Még mindig érzem a vad csókot az ajkaimon, a lágy érintését a nyakamon, mintha egy hímes tojás lennék, egy törékeny tárgy, amivel gyengéden kell bánni. Vad és szenvedélyes volt, közben lágy és gyengéd úriember. Fölöttébb meglepő volt, hogy valaki ilyen érzelmeket keverjen, ellentétet az ellentéttel. Ez olyan volt, mintha egy cuki nyuszi éjszakánként szarvasra vadászna.

 Na, pont erről beszélek. Képtelenség, de mégis más szemszögből, más személlyel mégis lehetséges. Most teljesen össze vagyok zavarodva.

A kocsi hirtelen megállt, és Louis, már ki is szállt, minket otthagyva az autóba.

Mégis mi a franc baja van?

Miért hisztizik?

Nem én voltam, aki ott hagy két nőt az autóba az éjszaka kellős közepén, plusz az erdőben!

Nekem kellene így viselkednem!

Nem értem a pasikat!

Komolyan legközelebb beszerzek valami pasi kézikönyvet és megnézem, mit kell ilyenkor tenni, vészhelyzet esetén.

Kiszállva megcsapott a szellő hűvös ereje, ami egy kicsit megtántorított, de nem le a lábamról. Becsuktuk az ajtót, és elindultunk Louis hűlt helye után. A ház hatalmas volt, akár egy akadémia. Csodálatos mégis története van, mesél. Az ezüstös fényes korong az égen megvilágította és olyan régies benyomása lett tőle. Régies, misztikus. Belépve a hatalmas ajtón a durcás Louis állt ott, a mellkasán összefűző kezével.

-Gyertek erre! – mondta parancsolóan.

Most még parancsolsz is?

Minél nagyobb, annál nagyobbat esik.

Mosolyogva követtem a hatalmas hátát. Jó, hogy még fölvettük a szövetkabátokat, mert elképesztően hideg volt. Fogvacogva Meghan, én meg mérgembe burkolva mentünk végig a kanyargós folyosókon. A falak fehérek voltak, rajta jég, ami átlátszóvá, törékennyé és áttörhetetlenné tette egyben. Csodálatos volt, ahogy a zúzmara végig türemkedett a sötété jég színű vastag és kemény függönyökön. Egyre magasabbra törtek fel, egyre nagyobb darabokban, akár egy kígyó. Hullámzóan, kecsesen és művészien. A padlón csak úgy vízhangzottak a lépteink, sokkal hangosabban verődtek vissza, mint amilyen valójában volt. A padló átlátszó üveg volt, csillogott és a tükörképünk látható volt. Láttam magunkat miközben egyre beljebb, mentünk ezen a hideg folyosón, mert ahová tartottunk, ennél hűvösebb és jegesebb hely lehetett.

Egy sarkon fordultunk be, ahol a folyosó véget ért és elénk tárult egy tágas terem, a mennyezetéről jégcsapok lógtak, mint megannyi ragyogó csillár. Lidércfények és jéggömbök úszkáltak a levegőben, mintha zsinóron lógnának a feneketlenségbe, ahonnan nincs visszaút.  Fényük töredezett szilánkokban vetült a falakra és a padlóra. A padló maga ködlő jég volt, a leheletem felhővé vált a levegőben, ahogy beléptem. Fölszállt a mennyezetre és egy kis jégcsap lett belőle, amely egyre nagyobb lett, és átlátszóbb. Jégoszlopok tartották a mennyezetet, átlátszó kristályonként ragyogva, tovább szórva a teremben táncoló szédítő fényeket és színeket. Sötét, vad zene visszhangzott a teremben ahol a többiek is fogvacogva álltak.

Olyan érzésem volt, mikor a csillár alá értünk, mintha otthon lettem volna, de csak félig. Otthonos érzés fogadott hatalmába engem és a fehér farkasomat. De, közben éreztem a bőröm alatt, hogy feltörik belőlem egy másik erő. Egy másik farkas alak, de csak szellemképben. Ő nem érezte magát otthon, egyáltalán. Ellenséges volt neki minden.

Most félig fekete, félig fehér voltam, az egyik felem otthon volt, a másik pedig ellenséges területen. Az egyik részem el akart menekülni ösztönösen, a másik részem maradni akart, hisz otthon volt. Most ketten élnek bennem és eltévedtem a személyes névmások dzsungelében, már nem is tudtam, hogy melyik felem mit akar, de egy biztos volt. Mind kettő különböző dolgot akartak tőlem, azonnal. Meg kellett ijednem, de nem. Nem tettem semmi ilyet, inkább csak próbáltam elcsitítani az egyik farkast, ami nem igazán ment. Éreztem az erőt a bőrömön, mely áramként csípett meg, de közben energiával töltött fel. Éreztem, hogy a szemem a fehér farkasévá alakul a fogaimmal együtt, de közben a fekete farkasom szelleme lebeg körülöttem, megvédve engem. A többiek megdöbbentek, egy erő hullám vonult át a teremben, mely egy két csillárról a kristályjeget letörte, de szerencsére senki sem sérült meg.

-Mi a szent szar? – mondta döbbent hangon Sam. A Falkám összes tagja jelen volt örömömre, az O’Breen összes farkasával és egy két idegen vérfarkassal. A jeges padlón láttam, hogy a szemem teljesen világoskék volt, ami a farkasé volt, a fogaim élesen meredtek ki az álkapcsomból, ami kicsit felszakította az alsó ajkaimat. Körülöttem Istenként lebegett a fekete farkasom alakja, aminek a fénye betöltötte a terem minden egyes rejtett kis zugát.

- Mi van velem? – kérdeztem elfojtott hangon, de közben meg néztem, ahogy halványodni kezd a fekete farkasom. Kicsit lenyugodtam, de még mindig gyorsan vettem a levegőt, a szívem vad iramban hajtott, akár egy versenyló.

- Hát mégis igaz a legenda! – mondta Mackenzie és most már elegem van abból, hogy állandóan egy legendával kapcsolatos, ha történik valami teljesen rendkívüli velem.

- Milyen legenda? – kérdeztem elég furcsa hangon.

- Rólad szóló legenda. Ez miatt is vagyunk itt. – mondta fél mosollyal. Louis apja mellett állt, de komolyan az a két férfi egyszer kikészít.

- Mégis hol van az- az itt? – tettem fel megint egy kérdést. Elmosolyodott Louis apja, és a fia most engem nézett. Éreztem a tekintetét, de nem érdekelt.

Komolyan most már menjen a picsába!

 Egyszer eljátssza a sértettet, máskor meg úgy tesz mintha nem épp a műsorával foglakozott.

-A víz törzsének egyik szent helye, ahol a Rólad szóló írások, pergamenek és a legenda van. – nagyon furcsán hangzott, hogy azok, akik több évezrede éltek, tudták, hogy én leszek a Kiválasztott, amiket leírtak vagy le is rajzoltak. A falakon voltak írások, amik idegennek látszódtak, de közben mélyen érzetem magamban, hogy ismerem ezt az írást.

- Ez az írás arról szól, mikor a Fantomokkal harcoltatok Niallel. – mutatott egy jégbe vésett kép halmazokra, amik remekműnek látszottak. Engem ábrázolt, miközben a nő mellkasából kihúztam a kezem, a maradék fekete rózsával, miközben ömlött belőle a zöld massza. Niallt eközben valami gyökér tartotta lent a földön, mely szorosan fonódva tartotta a szőke barátomat. A másik nő szemében tűz lobbant hirtelen, ami rám szegeződött és még most is éreztem azt a parázsló tüzeses tekintetet, ahogy dühvel vegyítve a szikrát, szinte robbant. Nagyon eleven volt a kép, és élethű, mintha tényleg megtörtént volna ebben a pillanatban ez a jelenet. Igaz, megtörtént, múlt eset. Szemkápráztató volt, ahogy a szinte átlátszó falakon, ősrégi rajzok voltak belevésve az örök jégbe.

A vad zene elhalkult és helyette a terem meglódult. Remegni kezdett minden, a mennyezetről jég darabok estek le, amik nagy koppanással törtek ezer és ezer darabokra. A jégszoba közepén hirtelen megnyílt a jég, a földből pedig kiemelkedett egy kisebb asztal, amin egy hatalmas könyv állt, érinthetetlenül, amin több évezredes por volt látható. Mikor már kiemelkedett a könyves asztal a jégből, abba maradt a szoba mozgása. Senki sem sérült meg, egytől egyik a könyve meredtünk. Egy erő vonzott a könyvhöz, egy megtörhetetlen erő. Miközben egyre közelebb értem, annál jobban éreztem a hatalmas erőt tolongani bennem, ami majd kicsattan. A szemem hirtelen farkasszemek lettek, ahogy pár perccel ezelőtt, de most a fogaim emberi alakban maradtak. A könyvhöz érve a szívem veszélyes ütemben dobogott, lefújtam róla a port. Egyszerűen eltűnt róla kosz, és a könyv előttem állt. Az anyaga durva bőrből volt, aminek a szegélyét farkas mancsok fogták. Mintha azok az állati kezek nem akarják, hogy aki megtalálta, kinyissa. A hosszú körmök ívelten vájtak a bőrbe, a könyv gerince vastag volt és szemek néztek onnan vissza. Farkasszemek, amik meglehetősen hasonlítottak az enyémhez. Egy hatalmas fekete vaszár volt rajta, akár egy kapuzár. A könyv a záros oldalán girbe-gurba vas darabok védték a könyv kinyitását.

Miért védték a könyvet?

 Mégis milyen kulcs nyitja ezt a különleges zárat?

Vagy egyáltalán kulcs nyitja?

 Mit rejthet egy ilyen könyv, amit meg kell védeni?

Nem tudtam mi nyitja a zárat, de biztos fontos dolgot őrizhetnek az ősi lapok, amit a víz törzse rejtett el évezredekkel ezelőtt a világ elől.

20. fejezet A medál jelentősége

Kedves Olvasók!!

Még egyszer sajnálom a késést, de viszont most egy újabb résszel szolgálhatok, mai tudom nem kárpótol titeket, de igyekszem kijavítani ezt a hatalmas hibát:) Remélem nem utáltok és legalább egy kommentet vagy legalább visszajelzést kapok :D

Szeretlek Titeket! <3

Puszi: Cintia <3

Aznap éjjel túl ideges voltam ahhoz, hogy aludni tudjak. Csak hevertem az ágyon, miközben a többiek szundikáltak, én a könyv kulcsán gondolkodtam – pontosabban csak üveges szemmel bámultam a könyvet. Egyre az járt a fejemben, hogy mennyi minden csúszhat félre azon, miközben keressük a kard részeit, és ez egy elég hosszú lista volt. Olyan egyszerűnek tűnt kitalálni egy kulcsot, de nem az. Olyan mintha tűt keresnénk a szénakazalban, sok szénakazalban.

Halk kopogást hangzott fel, és Louis dugta be az ajtón a fejét.

-Hé, hercegnő! Úgy gondoltam, szívesen ennél valamit. Bejöhetek? – nem tudtam, jó ötlet az elmúltak után beengednem most őt, de a korgás a hasamban, győzedelmeskedett.

Bólintottam, és Louis belépett, a kezében egy szendviccsel és egy répaszeletekkel megrakott tányérral. Emlékszem régen állandóan répákat hozott uzsonnára a suliba, annyira imádta.

-Tessék! – mondta és lerakta az ágyra. - Enned kell valamit. Próbáltam valami jobbat keríteni, de olyan nagy a konyha, hogy örülök, hogy megtaláltam a hűtőt és nem tévedtem el. – vigyorogva ágyra vetette magát, és felcsípett egy répaszeletet.

- Nagyra értékelem. – mormoltam, és felvettem a szendvicset. Sajt volt benne még több sajttal. Lehetne rosszabb is, gondoltam. – A többiek?

- Niall és Harry épp próbálnak minden legendát összeszedni. A többiek meg alszanak, kivéve apámat, aki meg a könyveinket bújja. – válaszolta Louis, és egy darabban a szájába tömte a répát. – Hallanod kéne Harryéket, úgy beszélnek a kard megszerzéséről, mint valami James Bond – film szereplői, vagy mit tudom én.

Észrevette, hogy még mindig a könyvel, bajlódom és felült.

- Hogy haladsz?

Mérgemben nagy erővel becsuktam a könyvet, Louis csak pislogott.

- Izé, nem túl jól?

- Nem értem. - sóhajtottam, és kezembe temettem az arcomat. – Már mindent kipróbáltam, ami eszembe jutott, de se füle, se farka. Ilyen forma, olyan forma, de még normális kulcsot is kipróbáltam. És ha nem tudom kibogozni az ostoba formát, nem találjuk meg a kard részét, vagyis nem lesz meg a többi sem, így nem lesz kard sem, vagyis mindenki meghal, énmiattam!

- Hé! – Louis felült és átkarolta a vállamat. - Miért idegeskedsz ennyire, hercegnő? Hiszen ez neked semmi. Ezt te könnyen megoldod. Ki az a lány aki, a suliban több mint 5 éves lányt elvert, mert csúnya megjegyzést fűzött a hajadhoz? Hol az a vad lány, aki simán szétrúgta a csaj seggét?

- Sajnos már felnőttem. És igen, az! – leraktam a szendvicset és rábámultam. - Ez olyan, mint a világ másik oldala! Louis, akkor én épp az első átváltozásom utáni napon volt. Én.. nem tudtam volna elintézni őt, ha nem változtam volna át az, az előtti napon.

Behunytam a szemem, és próbáltam lenyugodni, de nem ment. Louis hirtelen a karjába zárt, én meg örültem, mert biztonságban éreztem magam. A mellére hajtottam a fejemet, aztán egy percig hallgattam a szívverését.

-Ha ezt most elcseszem – mormoltam a mellkasába -, ha nem találom ki, mi nyitja a könyvet, akkor már itt megakadtunk. Vége. Mindenki meghalhat, mert az a valaki, aki meg akar ölni, vagy mit tudom én, megtudja, megöl minket, nehogy az útjába álljunk. Mindenki meghal! Nem csak te, vagy Niall és többiek, hanem mindenki, aki az útjukba áll. A világot ők uralják majd, az emberek meg fejvesztve fognak futni előlük, ami mondjuk semmit sem fog segíteni, de akkor is. Minden lényre fény derül! Csak ők léteznek majd és a seregük.  Érted már, miért vagyok egy kicsit ideges?

Louis odébb húzódott, hogy szemembe nézhessen, és megemelve az államat, meg is tette. Összeakadt a tekintetünk, és százféle égő érzést láttam türkizkék pillantásában.

-Én itt vagyok. - mondta halkan, hosszú ujjaival a hajamat fésülgetve. -  Ezt ne feledd! Nem számít, mi történik, én vigyázok rád. - Odahajolt, és a homlokát az enyémhez érintette. Répaillatú volt a lehelete, a szemében láttam a saját tükörképemet. – Soha nem hagylak magadra, akármi is szabadul ránk. Számíthatsz rám. Nem foglak még egyszer elveszíteni.

A szívem a torkomban dobogott. Éreztem, hogy egy mélységes szakadék szélén állok, lefelé nézve. Tudtam, hogy hátra kellene húzódnom, mert ha maradok, átlépünk egy vonalat, és nem lesz visszaút.

Ehelyett behunytam a szememet, és Louis megcsókolt.

Az ajkai először tétován érintette az enyémet, várt, hátha elhúzódok mégis. Amikor hozzásimultam, a tarkómra fonta az ujjait, és szenvedélyesen megcsókolt. Átöleltem a nyakát, úgy húztam még közelebb, hogy belefeledkezzek ebbe az érzésbe, hogy elfelejtsek mindent. Talán ettől eltűnik a tátongó üresség és a magány, egy időre legalábbis. Louis lelökte a tányért az ágyról és hátradőlt, magával húzva engem is. Az ajka máris a nyakamon volt, tüzes vonalat húzott a bőrömön.

-Ha ezt így akarjátok folytatni, meg tudnátok úgy megoldani, hogy kevésbé legyetek hangosak? - kérdezte egy női hang az ágy mellől. – Voltaképpen a padlón is hempereghetnétek.

Fülig elvörösödve elpirultan néztem egy lányra, Gemmára, Harry húgára. A lány felkelt a franciaágy takarói közül álmosan, vagyis csak ránk kelt fel. Mikor kiment a szobából, nagyot sóhajtva megszólalt Louis.

-Mondtam már mennyire utálom a társaságot? – Louis utána horkantott egyet és hasra feküdt, aztán felállt, és engem is magával húzva átölelt. Az arcom lángolt, de hogy Gemma rosszul időzített beszólása vagy valami más miatt, azt nem tudtam volna megmondani.

- Jobb lesz, ha megyek. – sóhajtott Louis lemondóan. - Megígértem Harrynek, hogy segítek nekik, miután megetettem, akis hercegnőnket! – Lepillantott a földön szétszóródott ételre, a szanaszét heverő szendvicsre és répaszeletekre és elfojtott egy szégyenlős mosolyt.

- Izé, bocs a rendetlenségért, hercegnő! És ne aggódj a könyv kulcsa miatt, kitalálunk valamit! Próbálj meg aludni, rendben? Itt leszünk kint.

Lehajolt, mintha újra meg akarna csókolni, de nem bírtam a szemébe nézni. Louis egy pillanatnyi tétovázás után könnyű puszit nyomott a homlokomra és kiment, bezárva maga után az ajtót.

Az ágyra roskadtam, és egy párnába temettem az arcom.

Mit tettem?

Megcsókoltam Louist, mert épp itt volt?

Nem, mert valami tetszett benne, ami más.

Mardosott a bűntudat, de közben vágytam arra, hogy Louis visszajöjjön és folytassuk, ahol abba hagytuk.

-Annyira rémes vagyok. – morogtam hanyatt fordulva. A plafon nagyon halvány repedései gúnyosan vigyorogtak rám. – Most mitévő legyek?

Ha, most még itt lenne Gemma, akkor biztosan ezt mondaná:

„ Én bízom benne, hogy a továbbiakban, csendben nyavalyogsz, és hagysz aludni. „  Elmosolyogtam a magam kis elképzelésén. A könyvre bámultam és újra felsóhajtottam. Nagyon szerettem volna, ha sikerülne megtalálni a kulcsát. A nyakamhoz nyúltam és éreztem a hideg fémfelületet. Levettem és közelebbről megnéztem. Könnycsepp formája volt, ami ezüst anyagból észült. Egy gyönyörű ugyanolyan csepp formájú zafírkő volt benne, imádtam ezt a nyakláncot. Ezzel aludtam, fürödtem, mindig velem volt, mert legalább egy kis része anyából velem maradt. Ilyenkor magam elé képzeltem a hosszú haját, ami neki a derekáig ért, és ugyanolyan aranyszőkés volt. A bőre, amit tőle örököltem és a hatalmas borostyán szemei, amikben utoljára a békét láttam. A cseresznye- szilva illatú fűszeres konyhai illatok jutottak eszembe, amiket imádtam. Amit kipróbált a sütésben, főzésben, grillezésben, bármiben, ami a főzéshez kapcsolatoz, tökéletes lett.  Ő mindenben tökéletes volt. Ő volt a világ legjobb anyukája.

A medál elkezdett fényleni, de nem volt forró. Csak fénylett. Hatalmas ragyogása betöltötte a szobát, ami ragyogott az arany kavalkádban.

Most miért csinálja ezt?

Egy kicsit alábbhagyott a nyaklánc hirtelen előtörő fénye, és akkor vettem észre nagy megdöbbenésemre, hogy a könyv zárformája is fénylett, de ezüstös fényt kölcsönzött. Összevontam a szemöldökömet. Megnéztem a nyakláncomat és a könyv zár alakját, és nem hittem el.

Az orrom előtt volt egész végig!

Ennyire egyszerű volna?

Büszkeség és izgalom söpört végig rajtam. Tudtam, hogy megtaláltam a kulcsot, és széles mosolyra húzódott a szám.

-Megtaláltam a kulcsot! Meg tudjuk szerezni a kard részeit! - kiabáltam és hirtelen Harry, Niall és Louis csillogó szemmel néztek rám.

- Egész végig a szemünk előtt volt! Vagyis az én szemem, de mindegy. Ez - mutattam a nyakláncomat- a kulcs. Még anyukámtól kaptam a halála előtt, és azt mondta: ” Mindig legyen rajtad, bárhol légy.”

Ez a könyv kulcsa. – ezzel levettem a nyakláncot a nyakamból és belehelyeztem a könyv zárjába, ami szinte beleolvadt. Pontosan passzolt a nyaklánc formája, mintha csak most csinálták volna. Mikor beleraktam a kulcsot, a zár egy kattanással kinyílt, és az első oldal tárult elénk.

Megtaláltam a könyv kulcsát, ami diadalittas győzedelemmel töltött el, ami nem más volt, mint a nyakláncom anyukámtól.

Drága Olvasók!

Rettenetesen bűntudatom van amiért nem jelentkeztem ilyen hosszú idő alatt. Tudom hogy hiába sorolnám az okokat azzal nem tudom kijavítani a ezt a nagy hibát. Szerintem megérdemlitek azt hogy tudjátok:
Nyáron költöztünk ami miatt nem volt net mert csak most tudtunk teljesen beköltözni. Elég nagy változáson mentem keresztül,mert nevelő apukám lett. eddig édesanyámmal voltam és a testvéreimmel, most meg hirtelen megjelenik egy ismeretlen személy és belép az életünkbe.Igaz,  én nem veszem el ezt az apró örömöt anyukámtól, de mégis furcsa érzés, hogy most nem egyedül vagyunk. Nekem szimpatikus, de akkor sem megszokott ez a rendszer ami most itthon felállt. Az én "apukám" kiskoromban elhagyott és azóta nem is találkoztam vele. Sem szülinapomra nem jött, sem a ballagásomra, sem mikor év végén majdnem kitűnő lettem...semelyik fontos eseményen nem jelent meg ahol egy édes apukának ott kell lennie. Nem rég láttam egy képet róla a hírfolyamban, amit a mai napig nem tudom hogy lehetséges..talán a sors akarta így. Nem tudom, de végül egy kislánnyal az oldalán nevetett a képen aki mint kiderült ( a kép alá volt írva ),hogy a lánya volt. Volt egy féltestvérem akiről nem tudok semmit, még a nevét sem. Pedig a kislány volt nagyjából 8 éves. Olyan kis édes kislány volt, úgy megöleltem volna, vagy legalább elmondtam volna neki mosolyogva, hogy itt vagyok és megvédem és játszom vele. Ahogy egy nővér...ami lehetetlen volt. Nagyon rosszul esett, de ez volt az utolsó csepp a pohárban "apukám" részéről. Több hétig sírtam. sírtam az miatt, hogy egyszer csak elment, el sem köszönt. Sírtam az miatt, hogy nem volt velem akkor mikor sikerélményekben volt részem. Vagy az első meccsemen. sírtam az miatt, hogy anyukám mit élhetett át ebben az időszakban. Sírtam az miatt, hogy van egy féltestvérem akiről semmit nem tudok. Sírtam minden miatt. Aztán már üres lettem. Nem éreztem semmit. Mintha egy üres pohár lennék. Akár egy robot. Érzelemmentes. Rettenetesen rossz volt nekem a nyár ezen szakasza. senkinek nem kívánok ezt, de legalább gondolatban tudom, hogy van egy hugicám.
Én nem sajnáltatni szeretném magam, csak megérdemlitek, azt, hogy tudjátok az okot. egyszerűen nem szerettem volna nyomasztó részeket írni, nem szerettem volna éreztetni veletek az érzéseimet hisz átragadna rátok. Nem szerettem volna ezért nem írtam, de most már itt vagyok és nem hagyom csak úgy annyiban a dolgot. Igenis megírom a részeket.
Úristen de bunkó vagyok...hogy vagytok? Utólag milyen volt a nyaratok? remélem mindenki kipihente magát és remekül éreztétek magatokat :)
Milyen a suli? Nagyon örülnék ha pár mondatban válaszolnátok, hogy tudjam még itt vagytok :3
Nagyon köszönöm hogy elolvastátok és aki megért, az megért, de nem probléma ha nem.
Sok-sok szeretettel: Cintia <3

19. fejezet : Ariz Istennő és egy másik alak

A könyv gyönyörű és titkokat rejtett el előlünk, amikre szükségünk lett volna. Muszáj megszerezni a benne lapuló titkokat, mert azok nélkül nem tudunk elindulni a kard nyomába. A zár formája nagyon furcsa volt, nem a szokásos, ami minden ajtót nyit. Furcsa alakja volt, nem mindennapi egy zárhoz képest.

Hanem valami furcsa könnycsepp, vagy talán szív féle forma?

Nem tudtam megmondani az alakját, de egy biztos volt, hogy nem egy közönséges kulcs nyitotta. Valami más. Mikor hozzáértem a könyvhöz, erő járta át a karom és el tudtam olvasni a könyvre írt betűket. Mintha a könyv felszínre hozta volna, a rég elfeledett nyelvet, amit tudtam, de nem ismertem föl.

Ez állt rajta: „A Kiválasztott Fehér Farkas”

Velem kapcsolatos és én szeretnék, minél többet megtudni arról mi vagyok és kivel állok szemben.

Ki az, aki meg akar szabadulni tőlem?

Akinek a gyenge pontja vagyok, a végzete?

Ki Alyson?

Miért jönnek el a területünkre az ellenségeink, akik nem megölnek, csak játszanak velünk?

Miért?

Annyi kérdést tudnék föltenni, de annak legalább a 80%- a megválaszolhatatlan marad. Arra senki sem tudja a választ, csak az ellenségeink.

De, nem mehetek oda, hogy megkérdezzem, miért nem öltök meg? Nem mehetek oda, hogy föltegyem nekik. Sam jött oda hozzám, Niall kíséretében.

-Mi ez a könyv? – kérdezték és egyre többen jöttek oda körénk.

- Ez Rólam szól. – mondtam suttogva.

- Az ősi könyv? – mintha csak magának mondta volna Louis apja, de mégis nagy szemekkel meredt a titokzatos könyvre.

- Miért? – kérdeztem, és határozottan rájuk néztem.

- Mert, ehhez a könyvhöz csak a víz törzséhez tartozó farkas foghatja meg, senki más. Ez a könyv a víztörzsének az Ősi könyve, a legendáiról, ami valóság alapúak. – mondta, de mikor meg akarta fogni, valami erő visszataszította a kezét. Mintha valami mágnese taszítás lenne. Olyan, mint a negatív és a pozitív pólus taszajtja egymást és ő volt a negatív erő. A kezét eltaszította az-az erő.

- Mi ez? – én simán megérintettem a durva anyagát a könyvnek, de ők nem.  Valami varász tört elő a könyvből. A levegő hirtelen kellemesebb lett, nem éreztem a csontig hatoló hideget. Kezdett felengedni a kezemről a jég.

A torkom kapart a hideg levegőtől, hiába melegedett fel valami fura okból a levegő. A könyv fénylett, egyre jobban betöltötte az arany ragyogása a jeges termet. A terem pompázott az arany fénytől, ami átlátszóvá tette a jégfalakat, amik végtelennek tűntek. A falakon arany ragyogás volt látható, mint az első napsugár egy hosszú jégcsapon megcsillanó fénysugár lenne. Eltakarva a szemem, éreztem, hogy többen vagyunk, egyel a teremben, mint eddig voltunk. A könyv fényétől nem láttam ki lépett be a hidegbe, de a többiek mind arrább álltak, hogy utat adjanak neki. Mikor a könyvnek a fénye elviselhető volt, megnéztem a betolakodót. Hirtelen megint éreztem a csontig hatoló hideg levegőt, de ez százszor rosszabb volt, mint eddig. Tényleg csontig hatolt a hideg, belülről szúrt a jeges kés, ami teljesen átfagyasztotta a csontjaimat.

A legtöbben engem figyeltek, és a szívem a torkomban dobogott. Magabiztosan néztem bele a nő szemébe. A nő felől áradó hideg egyre elviselhetetlenebb lett, ahogy közeledett hozzám, és nem sokára már olyan dermesztő volt, hogy fájt a lélegzetvétel. A hideg nő meghajolt előttem, így mutatta ki a tiszteletét felém, én pedig csak a számat erősen összeszorítva tudtam megakadályozni a fogam vacogását hajolás közben. A többiek szinte megfagyva álltak egyhelyben, de a szívük egyenletes dobbanásai elárulták, hogy nincs semmi bajuk szerencsére. Nagyon vékony jég borította őket, de attól nem tudtak mozogni.

Odafagytak.

Én miért nem fagytam meg ennek a nőnek a közelében, a többiek meg igen?

-Angelique O’Reinen. – szólalt meg a nő reszelős hangon, és ettől égnek állt a hátamon a szőr.

- Milyen remek, hogy itt talállak. – mondta most kicsit lágyabban, de még mindig sugárzott belőle a hideg.

Tudtam ki ő.

-A részemről a megtiszteltetés, Ariz Istennő. – mondtam és minden akaraterőmre szükség volt, hogy ne remegjen a hidegtől a hangom, aztán letérdeltem előtte. Régen legendákat olvastam róla, hogy ő kovácsolta a kard vízhez tartozó egy részét.

 Valami reszketés mégiscsak hallatszott a hangomban, és nemcsak a hideg miatt. A legendákban az is benne volt, hogy Ariz Istennő imádja a félelmet, és fájdalmat okozni másoknak, amit élvezettel tesz és néz.

 Az, ami a mesékből bennem maradt, hogy élve bezárta őket egy jégszoborba, Örökre.

Mindközül ez volt a legnagyobb büntetés, ami kaptak tőle.  Először valami kékes lángot küld azokra, akik bűnt követtek el ellene, amiből a lábát szorosan tartotta a jég. Jég kúszik felfelé a lábukon, gyorsan. Egy pillanat alatt eléri az ember hasát, pedig a másik pillanatban még csak a bokádat tartotta kegyetlenül szorosan. Olyan érzés volt, mint a hideg tűket szurkálnának a bőrödbe, égetett egyben. Mikor betölti a szádat az Örök Jég, azt hiszed, meghalsz pár pillanata alatt.

De, nem.

Nem bírsz lélegezni, a tüdőd levegőért ég, nem bírsz mozdulni, mert a jég fogva tart. Fuldokolsz a jégtől, a bőröd is már annyira fáj a jeges érintéstől, mintha le akarna válni rólad. Szeretnél ilyenkor elájulni, azt kívánni, hogy ragadjon el a sötétség, de annak ellenére, hogy nem jutsz oxigénért, nem halsz meg. Látsz, halsz mindent, de senki és te magad sem tud semmit tenni. Mert, aki segít, az is ebbe a csapdába jut. Örökre abba a jégszoborba kerülsz, és végig nézed a világ változásait, miközben egy perccel sem leszel öregebb.

 Ez a legrosszabb büntetés, Örökre szenvedni.

Kíváncsi jeges tekintetével nézett engem, miközben ezek az emlékek lefutnak bennem a fantáziámmal bónuszban. A szeme színe nem volt kék, sem fehér. A kettő között. Nem volt pupillája, ezért olyan félelmetes volt. A bőre nem emberi volt, hanem olyan jeges, átlátszó, de kemény. A ruhája hóból volt, csillogott mintha csillámport öntöttek volna rá, gyönyörű volt. Hosszú volt a ruhája, uszállyal, ami pedig jégből volt, tüskés jéggel. A haja hófehér volt, de nem öregítette gyönyörű természetfeletti fiatalságát, pont ellenkezőleg. Hosszú szög egyenes loknik keretezték hófehér bőrét és nőis derekét, amit verdesett a fényes hajzuhataga. A hideg még egyszer végigfutott a testemen, de most olyan volt, mintha minden egyes szőrszálam belém vágna.

-Azért jöttem leányom, mert kevés az idő! Nemsokára eljő a sötétség, ami mindent beterít, figyeljétek az első jelet, mert bármikor bekövetkezhet. Keressétek a kard részeit, mert megszerezhetik a démonok előletek! A jóslatból induljatok el, ami csak egy egyszerű rejtvény, nem több. Ott találkozol velem és a Víz Istennőjével, Iríz Istennővel. – ezzel már el is tűnt Ariz Istennő, a kegyetlen jeges hideggel. A többekről letöredezett a jég, amik beterítették őket.

- Moooost..rögtöön.. meeenjünk..aa háázzzba! – mondta Louis apja és mindenki elindult a meleg helységbe. A könyvet magammal vittem és elindultam a Falkám kíséretében, ahol Sam rám mosolygott.

****

Miközben mindenki legalább három pokróccal körbetekerte magát, forró csokit szürcsölgettek, de még mindig át voltak fagyva. Valamit nem értettem, mert én nem fagytam át. Egyáltalán nem fázok most.

De miért?

Harry ült le mellém, két forró csokit szorongatott fagyos kezeiben.

-Köszönöm. – vettem el a kezéből a forró italt, és egy pillanatra találkozott a kezünk. Mintha valami tűz lobbant fel volna a kezünk között, de nem csak mi éreztük ezt. A szobán mintha hurrikán szabadult volna fel, de csak egy másodpercig tartott az egész. Magamban éreztem, hogy valamelyik farkasom a felszínre akar törni. Valami újat éreztem most, valami mást, mint amikor a fekete farkasom tör elő. Most valami lágyabbat éreztem, mint amikor a lágy szellő simogatja a bőrömet, de közben átjárt az erő. Más volt, mint a többi esetben, a fekete farkasomnál valami erős tűz járt át, de most valami más. Ez lágyabb volt, sokkal, de közben éreztem a levegő erejét. Erősebb, olyan, mint egy hurrikán.

-Angelique! – mondták nekem, és nem értettem miért.

- Nézz bele! – mondta Sam nekem, miközben a mellettem lévő tükörre mutatott. Belenézve tágra nyílt a szemem. Egy szellem farkas lebegett a bőröm peremén, akinek a tekintetében tombolt a vihar, de közben lágy volt, mint egy kellemes szellő egy meleg, nyári napon, ami végig frissít a területen. A bundája nem fehér volt, sem fekete. A bundája színe szürke volt, a levegő farkasok alakja lebegett a bőröm peremén.

- Mi történik velem? - nem tudtam már semmit.

- Lett egy másik alakod, de szerintem mindenkinek elég volt mára. Holnap mindent kipihenve megbeszélünk. - mondta Mr. Tomlinson.

Piros pont neki. Ez volt a mai nap eddigi legjobb ötlete.

17. fejezet : A fekete farkasom

Hirtelen beleütköztem egy nőbe. A haja hosszú hollófekete volt, a fenekét verdeste. Olyan egyenes volt, mintha vasalóval tették volna ezt vele, de nem, eredetileg is ilyen neki. A bőre porcelánszerű volt, akár nekem, de neki kicsit sápadtabbá tette a fekete haja. Magasabb volt nálam majdnem egy fejjel, és eléggé vékony alkat volt. A szemei, amik engem vizsgáltak, mélykékek voltak, és a kék színt teljesen kiemelte a bőre és a haja kontrasztja. A ruhája fekete csipke volt, szinte átlátszó és hosszú, a széles csípőjét kihangsúlyozta, a végtelennek tűnő lábaival. A ruha vége a földön ért véget, de hátul nyakától a derekáig nem volt ruha, az egész háta fedetlen volt, a kezein pedig teljesen takarásban voltak a csipkével.

Az ajkai lágy mosolyra húzódtak és a kezét nyújtotta, kézfogásra. Meglepődtem, de kezet ráztam vele. Marokra fogtam a kezét, és belém lökte az erejét. A fehér farkasom már ott is volt a bőröm alatt, de nem váltottam alakot, szellemképként tűnt fel körülöttem, úgy ordított a képébe.

A nő rántotta volna el a kezét, de én nem eresztettem, a farkasom átbukott rá, körbefolyta, megízlelte az övét, látta a halványszürkés színeit. A nő ütni akart volna, de a másik kezemmel blokkoltam gondolkodás nélkül, reflexből az ütést. A nő arcán semmi fájdalom, semmi kín nem volt észrevehető. Mintha inkább megdöbbent volna egy kicsit, és büszke volt. De mire? Hogy veszít? A fehér farkasom pontosan tudta, hogy a nő összemérte vele a saját erejét, és ilyet csakis olyankor tesz ilyet egy farkas, ha a másik ellenfelet gyengébbnek hisszük. Hát, most megtanulja a kicsike, mekkorát tévedett. 
Körülöttünk, mintha egy burok lenne, hogy senki se láthassa a küzdelmünket. Halványan látni lehetett az erőt a buroknál. A farkasa megint megpróbálkozott, megpróbált elrántani, de sajna, nekem kiskoromban anyukám dzsúdót tanított, ami az esésről és az egyensúlyról szólt. Hagytam hát, hadd húzzon maga felé, mentem vele, és a mozgási energiáját kihasználva azonnal taszítottam egyet rajta, közben a lábammal hátulról gáncsoltam. Váratlanul érte a trükk, elvágódott a padlón, és persze nem tudott esni, nagyot puffant szegény. Neki még a foga koccant össze a becsapódástól, amikor már meglovagoltam a hasát. A két keze a kezemben, de nem egyszerűen leszorítottam. A fogással tartottam lent a földön, ez észsport is, nem csak erő. Az arca fölé hajoltam, olyan közel, hogy a bőrömön éreztem a leheletét. De nem az arckifejezésem döbbentette meg annyira, hanem a farkasom pofája. Az arcom és a farkasom vicsorgó pofája keveredett, felé nézve. Azt a fehér, forró energiát mind belevájtuk a nőbe. Alakot váltott, de olyan gyorsan, ahogy én szoktam, de csak amiatt, mert abban a pillanatban keveredett az erőnk. A puha bundát éreztem, semmi folyadék, semmi. Az egyik pillanatban ember, a másikban pedig már farkas lett. A ruhák szanaszét hevertek körülötte szakadtan, szinte csak pár cafatból állt. 

Hirtelen Louis jelent meg és felkapott a másik farkasról. Ahogy megfogott az erő őt is átjárta, de ebben az esetben a vágy is. Karjába kapott, felemelt, és a fehér farkasom a lábai előtt hempergett, táncolt. Louis körül ott derengett a farkas alakja, tisztán láttam a hatalmas fekete állatot, az én szörnyetegemmel, de hirtelen már nem fehér volt, hanem fekete. A két fekete farkas összefonódva kergetőztek, mintha meleg, csodás máglya középpontjává váltunk volna ketten. A két karja szorosan ölelt, az erő egyre sűrűbbé, hatalmasabbá vált, míg végül megcsókolt, és akkor az erőnk egyesült, a farkasaink helyet cseréltek, összefonódtak, egybeolvadtak, eggyé váltak. Aztán megint széjjelváltunk és éreztem az energiát, ami belém került, a végtelen izzó energiát, ami az utolsó cseppig az enyém volt. De hogy változhatott át a fehér farkasom feketévé? És hogy voltam képes egy órában két férfit is lekapni? 
Oldalra pillantva a farkas már visszaváltozott és ruhája maradékával takarta magát. Nem tudtam miért, de körbe nézve egy kis kabátot láttam, amit odaadtam neki, bárkié legyen is. Meglepődött, elfogadta, és rögtön magára rakta.

- Köszönöm- mondta. Hangja elég mély volt ahhoz képest, hogy egy igazi nőnek néz ki. Louisra néztem, és a szemében döbbenet és vágy uralkodott.

- Az apukád azt mondta, hogy te elviszel a főhadiszállásra.- A hangom remegett, amit nem rég csináltam.

- Persze, de Megan is jön velünk.- Nem nézett a nőre, de tudtam, hogy csak róla lehet szó. Engem vizslatott, de semmit sem mutattam. Az arcán egy másodpercig bánat ült ki, de mintha felvett volna egy maszkot, érzelemmentesen így szólt:

- Balra a második szobában találtok kényelmesebb ruhát, menjetek én meg várlak titeket.- Felsegítettem a lányt a földről, aki alig tudott járni, de én a majdnem tíz centis cipőmben meg futni tudtam volna. Felkaptam a két kezembe, ő meg a nyakamba kapaszkodott, és így mentünk. Végül megtaláltam a szobát, és mikor nagy nehezen kinyitottam az ajtót, bent telis-tele volt ruhákkal, mintha egy ruhás szalonban lettem volna. Egy kisebb garnitúrát láttam, és abba beleültettem a lányt.

- Miért segítesz?- kérdezte elég határozottan. Meglepődtem, honnan van ennyi bátorsága hozzám szólni.

- Nem tudom. Van szívem, nem tettél kárt bennem és valahonnan sejtem, hogy nem magadtól tetted ezt.- Csak úgy jöttek a szavak belőlem.

- Kellemes csalódás ért most. Okos és merész. Nem leszünk mi ám rosszban!- mondta most már barátságosabban.

- Én meg örülök, hogy nem csak én leszek az egyedüli csaj a sok pasi mellett!- feleltem neki fél mosollyal, amire elmosolyodott. Találtam egy fekete csőszárú farmert, egy fekete fehérneműt, amit már neki is adtam.

- Remélem jó lesz.- Nagy nehezen felvette, de közben én is kerestem magamnak kényelmesebb ruhadarabokat. Találtam is egy barack színű csőfarmert, és hozzáillő fehérneműt, amit már vettem is föl. Nem a kedvencem a barack, de jól áll a porcelánszerű bőrömhöz.

- Most már fel tudsz állni?- kérdeztem tőle, ő meg bólogatott és kihívóan rám nézett.

- Mit szólnál, ha most úgy öltöznénk fel, hogy minden fiú utánunk csorgassa a nyálát?

- Eddig hogyhogy nem találkoztunk?- nevettem el magam, mire ő is. Készen álltam. Még fölvettem egy V kivágású pamut hosszú ujjút, amit három kis barna gomb díszített, és vajszínű volt. Hozzá fölvettem egy vajszínű magas sarkú fél csizmát, aminek a sarka nyolc centis volt. Egy vajszínű szövetkabátot, aminek hatalmas csillogó gombjai barack színűek voltak. Megan pedig fölvett egy piros atlétát, ami csak úgy szorult az alkatára. Még jobban meghosszabbította a testét, egy fekete blézerrel, aminek a gombjai pirosan fénylettek. Hozzá még felvett egy bíborpiros szövetkabátot. Egy fekete manöken magas sarkút, amiben még magasabb lett. Az biztos, ennél magasabb nem lehet. Találtunk egy sminkes asztalt, ahol nekem csináltunk egy alap sminket, macskásan kihúzva a szememet. Neki meg nem kellett semmit, mert illet a szereléséhez. Mind a ketten mosolyogva mentünk ki a szobából, a táskában a ruhámmal és a cipőmmel. Egy nőnek nem lehetett volna jobb. Egy bál, utána egy kis harc, aztán egy jó baráttal- kezdem megkedvelni a csajt, hiába csak most találkoztunk, rokon lelkek vagyunk -akivel egy ruhás szekrényben kötöttünk ki hirtelen.

Louis tátott szájjal nézett minket. Ez a lány tudta, mi kell a pasiknak, hogy nyáladzanak értünk. Egy egyszerű ruha is jó, csak el kell találni a jó formaságait. Például neki a lábát emeli ki a csőnaci, a piros meg teljesen jól áll neki. Nekem meg a barack áll jól, olyan aranyossá tesz, de közben nem tudják, hogy a rózsának tüskéi is vannak. Vagyis nem kell nagy trükk ide, csak a profizmus és a gyakorlatiasság.

Így indultunk el a főhadiszállásra, miközben egy vérfarkas csorgatja a nyálát értünk. Ennél izgalmasabb már nem is lehet a napunk.

16. fejezet : A csók varázsa

Tudta ki vagyok.

Elmosolyodtam ezen, de ahogy kiejtette a nevemet, olyan érzéseket rejtett, amikre nem számítottam.

Vágy.

Öröm.

A világoskék színekben a szemében csak úgy kavarogtak az érzések halmaza, a szeme csillogásával. Az ajka buja mosolyba húzódtak, ami Niallnek nagyon is jól állt. Én incselkedve mosolyodtam vissza.

Te jó isten!

Mit művelek?

Flörtölök?

 Niallel?

A zene elhalkult és a minden pár meghajolt egymás előtt illedelmesen. Mi követtük az illemet, és udvariasan megköszöntük a táncot, nem eresztve egymás tekintetét. Louis apukája lépett a mikrofonhoz, álarc nélkül. 

-Kedves Vendégek! Örülök, hogy mind itt vagytok ezen a mai napon. Minden évben megrendezésre kerül ez „Az Álarcos Bál”. Az elődeink is pontosan ugyanezt tették, mi pedig követjük a hagyományaikat, amiket próbálunk ugyanúgy megvalósítani. Sosem hagyjuk ki, a meglepetéseket sem. Figyelem Urak! Ha, van, egy olyan úrhölgy kinek a szívét akarják meghódítani, akkor aduk egy kis segítséget! Nem messze a ház körül van egy kis erdő, amiben el lettek bújtatva a hölgyek álarcai. Ha, valaki pl.: ennek a gyönyörű hölgynek az álarcát megtalálja, – hirtelen felém mutatott és minden szem rám szegeződött, a férfiak a legjobb mosolyukat küldték felém, a hölgyek meg a pont az ellenkezőjét, semmire kellőnek tartottak engem a tekintetükből – akkor ezen az éjszakán, vele táncolhatnak, mikor kedvük tartja. Akkor kérik fel, amikor szeretnék. –széles mosoly terült szét az arcán - Hajrá Urak! Sok sikert hölgyek, hogy egy olyan ember kezébe tudhassák az álarcukat, aki tud is táncolni! – az ajtó kinyílt és a férfiak tömege tolongott kifelé, de Niall még egy utolsó pillantással megajándékozott, melyben csak úgy csordultig tele volt reménnyel.

A hölgyek leültek az asztalokhoz és kellemes beszélgetésbe elegyedtek, de senki sem árulta el a nevét. Én nem vonultam egy csapathoz sem, inkább már vártam a férfiakat. Vagyis, aki megtalálta az elrejtett álarcom másolatát.

Egy idő után már mindenki ideges volt, és valaki megkocogtatta a vállamat. Megfordulva Louis apjával álltam szemben. Egy kellemes mosolyt küldtem neki üdvözlésképpen és megfogtam a kezét, ő pedig az enyémre lágy csókot lehelt.

- Remélem nem okoztunk semmiben sem csalódást. – mondta és a mély hangja illet a termetéhez.

- Egyáltalán. Inkább remek. Minden kis részlet a helyén van, de már őszintén szólva tülkön ülök, ki találta meg az álarcomat. – mondtam beismerve az idegességem okát. Ezen elmosolyodott és közelebb lépett hozzám.

-Ma jön egy igen különleges vendég a Falkához. Kérem miután táncolt, vagy el tudott rejtőzni a partnere elől, akkor keresse meg Louist, ő majd haza hozza a főhadiszállásra és minden cuccuk már ott van. - köszönésképpen megcsókolta az arcom, mintha csak a lánya lennék és egy fejbiccentéssel elköszönt.

Hogyan tudta mindenki dolgát odavinni?

Rejtélyes egy férfi, az már biztos.

Kintről már lehetett hallani a férfiak lépteinek a zaját. A szívem a nyakamban dobogott. Niallt láttam meg, de a szeme szomorú és mérges volt. Felém jövet szomorúan rám pillantott és elment mellettem.

 Ha, nem Niall aki megtalálta az álarcomat, akkor ki?

Egy gyönyörű nőhöz ment, aki előtt meghajolt. Egy igen magas nő volt, akinek a haja akár a tűz. A ruhája sem különbözött a haja színétől, ami a húszas éveket idéző Charleston - ruha, narancs és sárga gyöngyökkel. Olyan volt, mintha az egész teste tűzben lobogna. Meglehetősen a ruha rövid volt, a lábai meglehetősen végtelennek tűntek a mini ruhában, de amúgy sem volt alacsony nő.

Hirtelen valaki megfogta a vállamat és maga elé fordított. Almazöld szemek vizsgáltak meg.

Az idegen.

Örültem, de nem is. A kezemet megfogta gyengéden és csókolt lehelt rá, ami miatt megremegett a lábam.

Miért pont velem történik mind ez?

Miért pont ő?

A zene elkezdődött és a táncosok közé húzott, ahol kicsit szűkös volt a hely, ezért közelebb került hozzám. Megint éreztem az illatát és megint valami dezsavu érzésem volt. Az illata egzotikus volt, az erdő vad aromáját éreztem, az édes szappan illatával. Ismerős volt, mégis idegen. Nem tudtam ki lehetett, de már találkoztam legalább egyszer vele. Próbáltam visszaemlékezni az illatra, de sajnos kizökkentett engem a táncpartnerem, mert a keze a hajamba kalandozott.

-Ismerlek. – mondta reszelős hangon, az arcát meg a hajamba bújtatta.

Ismer.

Akkor nekem is kell.

De nem tudom!!

Miért ilyen nehéz?

-Én nem tudom, te ki vagy. – mondtam suttogva, de nem mertem rá nézni. Ahogy ilyen közel került testileg, a szívem dobogott a zene ritmusára, de közben a fiú közelsége miatt is.

- Akkor emlékezz. – mondta kicsit sürgetően. Megfogta a kezemet és kivezetett a kavalkádból, ami majdnem odaszorított a táncosok közé. Egy erkély ajtóhoz vezetett, ami nyitva volt. A bőröm sóvárgott egy kis friss levegőért a tüdőmmel együtt. A korláthoz mentem és megfogtam. Kicsit hideg volt a márvány, de átjárta a testem minden tűzben égett részét. Lehűtött egy kicsit, de a szívem még mindig vad iramát járta. A hideg nem tehetett semmit a szívem tempója miatt, csak az a srác, aki pár méterre állt tőlem.

- Segítene az emlékezésre Uram? – incselkedve néztem rá. Ő meg nem bánta, belement a játékba.

- Egy csókért. – mondta és közelebb jött hozzám.

Egy csókért?

Megdöbbentem. Egy kis kaland csak nem árt.

-Rendben. – rá néztem. Még mindig engem nézett, azokkal a gyönyörű zöld szemeivel, de most opálos zöldes volt a színe, a szememet fürkészte. Tudtam, hogy félre kellene fordítanom a fejemet, de nem bírtam. Az idegen a fülem mögé tűrte az egyik hajtincsemet. Az ujja tovább időzött a bőrömön, mint szükséges lett volna. A keze leereszkedett a nyakamra, és felém hajolt. Az ajka lágyan súrolta az enyémet, a keze a tarkóm alá csúszott, hogy magához emeljen. Reszketés futott végig a testemen, és az egyenlítőtől délre lévő pontokig ért össze. Behunytam a szemem, és belélegeztem az illatát. Az erdő vad aromája, ismerős mégis távoli, és mégis új, és izgató…

Újra megcsókolt, gyengéden, tétován, mintha csak arra várna, hogy az egyességünket szétbontsam, de semmi ilyesmit nem tettem.

Azt kellett volna tennem.

De, nem tettem semmi hasonlót. Valami okból, aminek több köze volt a vágyhoz, mint észhez, nem tettem. Nem gyulladt még ilyen tűz a testemben még soha, és én akartam ezt. Az ujjaim önálló életre keltek, szinte a húsába vájtak, ahogy még jobban magamhoz rántottam. Határozottabban kezdett csókolni, a nyelve az ajkaim közé hatolt, és közben gyengéden fogta a tarkómat, hogy közelebb kerüljek hozzá, ahogy csak fizikailag lehetséges. A másik karja szorosan ölelt, mintha a bőre alá akarna húzni. A szívverésem vágtázni kezdett, ahogy egyre jobban magához húzott.

Túl hamar vége lett, de a fejemben a piros vészcsengő megszólalt és már a testem minden porcikája rá hallgatott. Vágytól, szenvedélytől remegve, ragyogó szemekkel elhúzódtam tőle. Mindkettőnk szíve vadul verdesett és egymás szemébe néztünk. A szeme tele volt vad szenvedéllyel és vággyal, amiben tükröződött a saját vad tekintetem, ahogy akartam azt a fiút. De, félig a farkas énem akarta őt, nem csak a vágyam. Nem tehettem ezt vele. A leheletét éreztem az arcomon, ahogy puszit nyom rá.

-Később találkozunk még titokzatos álarcos lány. - ezzel elnyelte őt az árnyékok kavalkádja.

Itt hagyott.

Itt hagyott!

A nem rég előtörő vágyból hirtelen düh uralkodott el rajtam, de tovaszállt hamar, mert lenyugodtam.

Elővettem a kis tükrömet a kistáskámból, és megigazítottam a sminkemet, ami egy kicsit elkenődött. A maradék méltóságommal indultam útnak Louishoz, nem kevés dühvel vegyítve.

15. fejezet: Az idegen

Kiszállva a meleg sportkocsiból megcsapta a bőrömet a hideg levegő, melytől minden szőrszálam a karomon égnek meredt. A gyenge szellő a hajamat próbálta magával sodorni, ami nem sikerült. A parkoló tele volt drága autókkal, alig találtam helyet magamnak, de sikerült egyet észrevenni, kicsit -nagyon- távol.
Az égen a hold ezüstös ragyogása ajándékozta meg az épületet, mely megvilágítva hátulról olyan volt, mint egy mesebeli kastély. Hatalmas ablakokat véltem felfedezni innét, ahonnan már látni lehetett a mulatozó embereket, akik álarcba bújva táncoltak egymással a feledésbe ezen az éjszakán.
Az ablakok hossza lehetett legalább húsz méter, és szélességben sem voltak kicsik. Az ablakokat félig eltakarta a nehéz, piros függöny óriási arany masnikkal, de csak részben fedte el az átlátszó üvegeken keresztül látható mulatozó népet. A Bálon mindenki nevetett, vagy az alkohol mennyiség miatt, vagy a sok udvarlótól. A nép háromnegyede táncolt, hiába nem tudták a ki a másik fél, mégis vonzotta őket az a magakadályozhatatlan kíváncsiság az álarc mögötti személyhez.
A ruhák fenségesek voltak, régiesek, de mégis ebbe a korba illőek, a tökéletesen mozgó táncoló hölgyek minden mozdulatával. Voltak egyediek, kicsit giccsesek, de csodálatra méltóak is. Például volt egy olyan nő, akinek majdnem fehér, egészen sápadt szőke, hosszú göndör haja volt, a tincsek vége itt-ott sötétebb szőke. Nyakba kötős ruhát viselt, ami ébenfekete színű volt, a csillárok fényében pedig éj kék, a felső része gyémántként villódzó üvegkristályokkal kirakott. Lábait fekete tűsarkakba rejtette, ruhája a földet érte, légies és mesés volt egyben. Minden tekintetet vonzott. A hölgy nem volt fiatal, de igen nőies a korához képest. A sminkje mesteri munka, a nagy barna őz szemei egzotikusnak hatott tőle. Kicsit zavart, hogy ennyire csinos itt a legtöbb hölgy, én elveszek köztük, mintha szellem lennék, annak érzem magam.
A férfiak a megszokásos szmokingot viselték, de egy páran kitűntek a színes megjelenésükkel. Mindegyik férfi kitett magáért, ahogy láttam. Kifogástalan ruhával járt a példamutató modor. Minden férfi tekintete erre- arra kalandozott, nem tudta volna senki sem megmondani, hogy épp hol, de én igen. Az egyik idősebb férfi épp a felesége mellett állt, de nem igen zavartatta magát, mert épp az előtte elhaladó hölgyek dekoltázsát vizsgálgatta nem túl nagy feltűnéssel. Elég vicces látványt nyújtott, mikor elég közel került hozzám egy hajadon szépség, és észrevette a férfi tekintetét, ahol járt. Az arca hirtelen paradicsom piros lett.
Felvettem az álarcomat és készen álltam a bálra. A hosszú lépcsőn sétáltam fel, mint aki sehova sem siet. Egy igen komoly férfi állt az ajtóba és rám emelte határozott tekintetét.
- A meghívót legyen szíves- mondta. Láttam a szemében, hogy elábrándozik a ruhámon. Elmosolyodtam és elővettem a fekete színű és arany csipkével díszített meghívót és a férfi kezébe nyomtam őket, közben álltam kíváncsi tekintetét. Megnézte kinek a neve áll benne és megszólalt kissé lágyabb hangon, egy nagy mosollyal a kipirosodott arcán:
- Erre tessék Ms. O’Reinen. 
Beléptünk a hatalmas ajtón. Odabent még fényűzőbb volt minden. Gigantikus gyémánt csillár lógott a levegőben, bevilágítva az egész előteret, a falakon a gyémánt ragyogása volt látható mindenhol. Mesébe illő volt a padló, ami rumbusz alakúak voltak, barnás-fehérek. Minden második lépésnél volt egy kis szekrény a fal mellett, ahol szebbnél- szebb virágok kombinációja nyűgözött le, a bódító illatukkal. Az egész tér üres volt, csak az én és az inas lépteit lehetett hallani, de egyre közelebb menve, már a zene lágy dallamát is felfedeztük.
Egy hosszú lépcsőn kellett fölmenni, amin vérvörös szőnyeg volt elhelyezve. Az inas segített levenni a kabátomat és egy kis akasztóra rakta fel, aztán felsegített a lépcsőn. Támaszt nyújtott nekem, amiért nagyon örültem.
- Tudom, hogy te vagy az Angelique. 
Nem lepődtem meg, mert a közelében felfedeztem az erejét. Ő is vérfarkas volt, de egy kicsit fiatalabb, mint én. Az erején lehetett észrevenni, mégis én fiatalabb voltam korban, mint ő. Én csak úgy voltam erősebb, hogy előbb kaptam meg az erőmet.
Felértünk a lépcső tetejére és onnan szabad utat nyújtott nekem a táncmulatságba. Megköszöntem és elindultam a korlát mellett a tömeg felé. A zene elhalkult, míg lefelé tartottam a lépcsőfokokon. Mindenki kíváncsi tekintetével mustrált engem. Mire leértem jó pár fiatalember szeretett volna lenni a segítségemre, amiért irigy tekinteteket kaptam a hölgyektől. Olyan benyomása volt ennek az egész szituációnak, mint valami hercegnős sztoriba kerültem volna hirtelen.
Minden színes és díszes volt. Némelyik férfin még palást is volt, ami bíbor színű lehetett vagy vérvöröses. Olyan egzotikus benyomást volt a reneszánsszal együtt. Kicsit furcsa. Nagyon kitettek magukért Louisék.
A padlózat, ahogyan az előtérben is, rombusz alakúak voltak, de itt feketés-szürkés szín volt kombinálva. A hatalmas ablakokon bevilágított a hold hideg fénye, de egy kicsit sem tette tönkre a hideg fényével az összhatást. A lámpák fénye bent mindent megvilágított, és itt három óriási csillár csüngött. Kis asztalok voltak a sarokban, ahol fenséges étkeket lehetett megízlelni, az italokkal együtt. A torták hatalmasak, furcsa díszítésű sütemények hegye, a kisebb húsokkal és sajtokkal együtt. Az italokat pedig fel nem ismertem, nem vagyok jártas bennük, de egy biztos, hogy volt száraz és vörösbor. A tánc is valami régies hagyomány lehetett, mert a keringő is köztük volt. 
Egy igen fess fiatalember jött oda hozzám. A zene megint elkezdődött. A szmokingja ugyanaz a fekete megszokott, de a szabása más volt. Kiemelte széles vállait és a derekát, kicsit szűkösebb a szokásosnál. A nyakkendője pedig almazöld volt az álarcával együtt, ami kiemelte az hasonló zöld szemeit, amik engem lestek kíváncsian. Az idegen elmosolyodott, és kis gödröcskéket véltem felfedezni a szája sarkánál, a gyönyörű ajkai mellett. Nem is vettem észre, hogy egy ideje nézem a száját, jól megszidtam magam és erre elpirultam. Ennél nem jöhet jobb! Egy idegen, akit nem ismerek, már rögtön egy perc alatt zavarba hozott az isteni ajkaival... Már megint kezdem! Nyugi, Angelique! Gondolkozzunk tiszta fejjel!
- Igen? 
Szerencsére a hangom nem árulta el a baklövésemet, de biztos, hogy észrevette. Megfogta a kezemet, lágy csókot nyomott rá, amitől kicsit megremegtem. A tekintet még mindig fogva tartott, nem engedett.
- Táncolna velem?- mosolygott rám, azzal a lusta félmosolyával, elolvadtam tőle. Ha most én lennék a jéghercegnő -illik rám a szerep a ruhám miatt-, már a földről figyelném őt, az elolvadt testemtől. Nem tudtam megszólalni, ezért csak bólogattam, és a táncparkettre vezetett. Megfogta gyöngéden a kezemet, és magához húzott. A szívem a számban dobogott, a pulzusom az egekben volt, nem is, a csillagokat verdeste le az égről. Rettentően zavarban voltam most, soha nem volt még senki ilyen velem.
Pont addig értem ebben a magas sarkúban neki, hogy nyugodtan a nyakához bújhattam, ő meg a derekamon pihentette a kezét. Az érintése égetett. Az illata egzotikus volt, az erdő vad aromáját éreztem, az édes szappan illatával. Ismerős volt, mégis idegen. Rettentően ideges lettem, ez az érzésem fellángolt teljesen. Nem akartam rossz lépést tenni, nehogy rálépjek a lábára. Most hirtelen minden tánclépés kiment a fejemből és csak a vágy maradt az idegennel szemben.  
- Megtudhatnám a becses nevét?- kérdezte elég csábítóan, de próbáltam nem kimondani, nehogy megtudja.
- Nem, maradjon ez az én titkom, mert akkor tovaszáll a varázs, amit az álarcok nyújtanak erre az éjszakára- utasítottam vissza finoman kérését. Én is ugyanúgy szerettem volna megtudni ennek a fiatalembernek a nevét, de nem lehetett, mert akkor megtudja az enyémet. Pedig tudni szeretném, hogy ki az, aki ilyen reakciókat vált ki belőlem, holott azt sem tudom, ki ő.
Rám nézett azzal a gyönyörű szempárral és csak pár centikre volt az ajkai az enyémektől. Egyre jobban közeledett, halálosan lassan, várta, hogy meghátráljak.
Valaki megfogta a vállamat és a szívem nagyot ugrott ijedtében. Megfordulva egy ismerős férfi állt mögöttem. Rettenetesen örültem, hogy megszakította a rossz cselekedetemet. Majdnem a nyakába ugrottam, de közben bocsánatkérően az idegen szemeibe néztem, ahol szomorúság volt látható. Gyorsan odamentem hozzá és egy csókot nyomtam puha arcára és már rögtön a másik kérőmhöz fordultam.
Szinte mindene fehér volt, de a mandzsettagombjai, a nyakkendője és a kikandikáló díszzsebkendője pedig olyan kék volt, akár a szeme színe. Gyönyörű kék. A bőrét ez a szín összeállítás nem sápasztotta, hanem pont ellenkezőleg. Olyan volt akár egy herceg.
- Kegyed megenged egy táncod?
Ahogy meghallottam a hangját, tudtam ki volt az, Niall. Boldogan bólintottam egyet, és már vezetett a tánckavalkád közepére. Megfogtam a kezét, és hagytam, hogy magával húzzon, belélegeztem az illatát, mely mandula illatú volt. Csak a zene és ő volt nekem. Teljesen elvesztem. A zene hirtelen lassabb lett, szolidabb. A dal lassú volt, édes és inkább ringatóztunk előre-hátra, alig mozdulva, de az arckifejezése huncut volt. A mellére fektettem a fejemet és behunytam a szemem, hallottam a vad iramban felerősödő szívverését. Sóhajtott, az állát a fejem búbjára tette, és nem szólt egyikünk sem semmit, míg a szemembe nem nézett.
- Tudom, ki vagy, szép hölgy- mondta rejtélyes hangon a fülembe. Csak mosolyogni tudtam ennek hallatára és kihívóan megszólaltam, de én is suttogva a fülébe.
- Igen, uram? Ki lennék?- kérdeztem merészen, a szíve még gyorsabb ütembe kezdett.
- Angelique- ejtette ki úgy a nevemet, akár egy imát.