A levegő fagyos volt, késként hasított a tüdőmbe. Vizes és nyálkás tapintású volt minden, amihez hozzáértem. A sötétség lassan mindent felemésztett, kivéve engem.
Futottam, ahogy csak tudtam, de ő a nyakamban loholt. A lábaimat alig éreztem a kimerítő és az elég hosszú hajszában. Az idő mintha megállt volna, de ők nem. Olyan keményen érintkezett a csupasz talpam a betonszerű talajjal, hogy a testem összes porcikája beleremegett. Egyetlen egy mondat keringett előttem: Elmenekülni Tőle, Tőlük!
Semmi más. Nem kaphat el. Nem hagyhatom. Minden akadály elől kitértem, átküzdöttem magam, de egy pillantást vettettem hátra. Nem kellett volna.
Sötétség borította az erdő azon részét, ahol az ébenfekete éjszakából született szellemfarkasok száguldoztak, utánam. A bundájuk szinte egybeolvadt a sötétséggel, hegyes és kíméletlen fogaik csak úgy virítottak. Az-az óriási vérvörös tekintetükben égett a tűz, ami perzselte a bőröm, és kegyetlen vigyorgásuk töltötte be az agyam minden egyes négyzetcentiméterét. Körülvettek, mindenhol ott voltak, de még nem kaptak el. Szerettek játszadozni a prédával, az ételükkel. Ahol a hatalmas bundás mancsaik érintették a szilárd földet, növekedni kezdett a sötétség birodalma.
Többet akartak, egyre többet és többet. Minden növény megfagyott, elszállt belőlük az élet apró, utolsó szikrája is. Amit megkaparintott, el is pusztított, azonnal, nem élhette túl a sötétséget semmi és senki. Hirtelen egy kitüremkedő vaskos gyökérbe akadt a lábam. A vékony testem nekicsapódott a kemény, halott, fekete földnek. Mindenem fájt, sajgott. Alig tudtam megmozdítani a végtagjaimat, ólomsúlyosnak éreztem őket. Sípolva kapkodtam levegőért, akár egy partra vetett hal kívánkozik újra a vízbe. Félholtnak éreztem magam abban a pillanatban.
A könnyeim elhomályosították a látásomat, ezért a hallásomra koncentráltam. Csönd honolt az élettelen erdőben, nem hallottam a futásuk vad iramát, a libabőrt keltő vonyításukat. Semmit, kivéve a szívem dübörgő, gyors ütemét.
Felnéztem és körülvett a sötétség fekete leple a démonaival együtt. Féltem, de nem a haláltól, hanem, hogy legyőz. Ő győz, amit nem engedhetek. A halál az csak egy pont a rengeteg mondat végén, de újrakezdődik. A halál az igazi élet kezdete. Attól nem féltem, de nem is vártam. Az összes szellemalak engem nézett mereven, szemük követelt. Azonnal. Miért? A lebegő farkasok közül kivált egy hús-vér hatalmas farkas. Nem tudtam megmozdulni, a tekintete megrémített.
A hollófekete nagy állat felém lépkedett. A szeme fenségességet sugallt, a szellemfarkasok fejüket lehajtva tisztelték a hozzám induló farkast. A mancsai belesüppedtek a néhol már puhább földbe, szeme jég kék volt. Ismerős, mégis idegen. Biztonságot és nyugalmat árasztott minden mozdulata, ellazultam. Miközben egyre közelebb ért Ő, elpárolgott a félelmem utolsó cseppje is. Felálltam a földről és álltam tekintetét. Pár méterre megállt, szemeiben mintha a büszkeség halovány fényét láttam volna felfedezni.
Egy kis szellő kapott életre ezen a sivár területen, ami meghajlította a csupasz és beteg fák ágait az ég felé. Segítségért könyörögtek, akár pár perce én. Az előttem álló ébenfekete farkas mélyen meghajolt. Nekem. Az ezer és ezer szellemalak köddé foszlottak, eltűntek. A talaj életre kelt, olyan lett mint újkorában, energikus és fiatal. A fagyott virágokról és ágakról leolvadt a méreggel megbénított jég. Minden újjászületett, meggyógyult. Az égen a fekete és viharos felhők szétfoszlottak, helyükbe világos, kék ég köszöntött. A fák ágain megjelentek a tört fehér rügyek és világoszöld levelek.
A talajból előbukkantak a zöld fűszálak. Virágok nyíltak ki és bódító illatuk töltötte be a levegőt. Eddig úgy nézett ki az erdő, mintha már rég meghalt volna, most meg akár egy álom, egy gondolat. A Nap lágy sugarai keltek életre a virágok selymes szirmain. Visszafordulva még mindig ott volt a farkas. Ha bántani akarna, már megtette volna.
- Kiválasztott...- susogta a szellő felém ezt a szót- Vártunk rád, régóta.
Mély és erős hangja volt a jég kék szem gazdájának. Nem lepődtem meg, hogy beszél. Én is ez voltam, természetfeletti lény. Hirtelen eltűnt minden és csak zuhantam az álmok tengerén, haza.
Az ágyamban keltem fel édesanyám ölelő karjaiban. A szemében aggodalom ült, elmosolyodott, de nem tűnt el onnan.
- Nyugalom.
Kellemesen csengő hangja valamicskét megnyugtatott, de nem tudtam mire vélni a haloványan érezhető aggodalmát a hangjában, amit próbált elrejteni előlem. Kintről egy hatalmas csapódást hallottam. Valami vagy valaki bejutott a területünkre. Anyukám borostyán szemeiben megnőtt az aggodalom.
- Meg ne szólalj!- mielőtt értelmezni tudtam volna, betett a gardróbszekrénybe- Bármi legyen, szeretünk. Rád bízunk mindent, szükségük lesz rád. Te mindig a kislányunk maradsz, mindig legyen rajtad.
Erre levett egy nyakláncot magáról és rám rakta. Egy ezüst ékszer volt, zafír medállal. Szorosan megölelt, mintha utoljára ölelne, aztán becsukta az ajtót.
Igaz, ez volt az a pillanat, mikor utoljára élve láttam az anyukámat, mert aki behatolt a területünkre, megölte őt kíméletlenül. A szekrényben behallhattam még utolsó szívverését, könnyek égették a szememet.
Friss fájdalom öntött el, forrón, sugárzó hullámokban szét bennem. Csúf, tébolyult röhögés csikorgatta lelkem tábláját és bepipultam. Ez az én campusom és a falkám territóriuma. Ő kívülálló és épp ideje, hogy megtanulja, hogyan bánnak a falkatagok a betolakodókkal. Kitörtem a szekrényből és jobban lehetett érezni a levegőben az idegen vad és fenyő illatát. Most már biztos, a támadó idegen, nem fajtabeli volt. Nem dobogott a szíve, nem volt normál testhőmérséklete. Fehér volt, akár a hó, szemei akár az álmomban szereplő ébenfekete éjszakából született szellemfarkasoknak. Gyilkoló és vad. Haja göndör és barna. Hosszú fekete, kopott kabátot viselt.
Vörös tekintete találkozott az enyémmel. Gúnyosan elmosolyodott és agyarai megnőttek. Véresek voltak. Anyám vére volt. Az ágyon feküdt a saját vérében. Nyakát, akár egy állat tépte volna szét. A szeme... Nem szenteltem több figyelmet rá, mert meg akartam ölni az idegent. Sosem láttam még ilyet, érzelmek kavarogtak bennem, akár a reggelim, mikor a hullámvasúton vagyok és épp lefelé tart ezerrel. Gyász, fájdalom, félelem és gyilkolási vágy, de most nincs idő érzelmeskedni. Csak egyre koncentrálhatok. A harc közeledik, amiből csak egy kerülhet ki győztesként, vagyis élve.
Beleszagolt a levegőbe. Mosoly terült szét az arcán és két kis gödröcske jelent meg a szája sarkánál, amitől olyan kisfiús arca lett, de a két hosszú szemfoga visszahúzott a valóságba. Őt meg kell ölni. A félelem és a vér szaga uralkodott el a szobában.
- Ez a kedvencem.
Ezzel elindult felém, gyorsan kitértem kecses mozgással előle. Ő pedig nagy erővel csapódott a falnak, akárhányszor próbált elkapni. Macska-egér játék volt, mint Tom és Jerry. Én voltam Jerry, ő meg Tom. Remegett az arca, de nem a félelemtől, hanem a dühtől. Egy pillanatra nem néztem rá és már a falnak lettem szögezve a testével. Most én voltam a valóságban az egér, csapdában. Most a valóságban. A két keze a kezeimet a fejem fölé fogta a falnak. A testét nekem nyomta. Beleszagolt a nyakamba. Undorító.
- Hm... Jó az illatod, Gyönyörűm. De jobb lenne így- fogta meg erősebben a kezem és a szoba másik végébe dobott a tükörállványra. Nagy reccsenéssel adta meg magát az állvány a tükörrel együtt, aminek éles szilánkjai beleszúródtak a lapockámba. Éles fájdalom járta át a testem, a gerincemen remegés futott végig. A sebek próbáltak összerándulni, de nem tudtak, mert az üvegdarabok útjukat állták. Mintha kést forgatnának bennem (tudom, milyen érzés). Éreztem a forró, patakban lecsordogáló vért a hátamon. Felálltam és álltam feneketlen tekintetét.
- Vad és tüzes. Kár, hogy csak játékszer lehetsz, pedig jól ellenénk, drágám.
Egy tizedmásodperccel később megint a falnak lettem nyomva. A látásom, a hallásom és reflexeim cserbenhagytak. A hátamból kiálló szilánkok egyre mélyebbre vágtak. Fájdalmamban felkiáltottam. Ő csak nevetett és beleharapott a nyakamba. Nem! Hirtelen kicsapódott az ajtó és Sam jelent meg két éles, faragott fadarabbal a kezében. Az idegen rászentelte a figyelmét. Nem volt támaszom, térdre rogytam, a fejem nagyot koppant a padlón anyám és az én véremben. Csak hangfoszlányokat hallottam. A nyakamon lévő harapás égetett, olyan, mintha tűz törne elő belőlem. Minden porcikám tüzelt, égetett. Nem volt erőm egy hangot sem kiadni a torkomból, csak könnyeket a szememből. Az utolsó, amire emlékszem, hogy Sam elpusztítja a piros szemű, göndör hajfürtökkel rendelkező idegent. Elsodort az eszméletveszteség hulláma a fájdalommal, gyásszal és az életemmel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése