Kedves Olvasók! <3
Ááá nagyon örülök, hogy megírhattam ezt a részt :D Nagyon joo volt! <3
Remélem nektek is fog tetszeni :3 Huhaa nagyon összekuszálódnak itt a dolgok xd Remélem elég élvezetes nektek <3
Imádlak titeket és örülök hogy vagytok :3 <3
A könyv lapjai selymesek voltak, puhák, de a lassú égés
felemésztette. Sárgás volt a lap, a szélei pedig már a halvány barnát kezdte
felvenni. A betűk furcsák voltak, az alakjuk és a kiejtésük is egyben, félig
idegenek voltak, de közben mintha egy lényem ismerte volna ezt a nyelvet.
-Hogyan jöttél rá? – kérdezte Harry, miközben mind leültek
az ágyamra.
- A medálom elkezdett fényleni, aztán a könyv zárja is.
Aztán pont beleillett. – mondtam fülig érő mosollyal.
Nem hittem el, hogy
tényleg sikerült!
Sikerült!
Louis meg akarta érinteni a könyvet, de neki sem
sikerült, ahogy nem rég az apjának sem. Taszította egymást a keze és a könyv, mágneses
erőre hasonlított ez a jelenség.
-Miért nem tudom megfogni? – kezdte kicsit durcásan
Louis, amin elmosolyodtam. Imádta, ha neki van igaza és mindent tud.
De, most szegény
kicsi Lou, nem tud semmit.
-Nem figyeltél, amikor apukád megjegyezte, miért tudom
csak én megfogni a könyvet? – ő csak lenézett, és ebből tudtam, hogy nem –
Tudod drága vadrépám, azért, mert te nem a víz törzséből származol. – mondtam
miközben mosolyogtam rá, alig tudtam visszafogni a nevetésemet, és már
rázkódott a vállam.
- Szerinted ez vicces? Mert rohadtul nem az Angelique! –
mondta és keresztbe tette a kezeit a mellkasa előtt. Imádtam mikor valamit nem
tudott, amiről nekem pedig tudomásom volt. Elmosolyodtam ezen, de a mosolyom
nevetésbe torkollott, amit nem bírtam magamban tartani. Olyan régen nevettem
olyan emberek társaságában, akik a barátaimnak mondhatok, hogy az már fájt. A
vállam rázkódott, a szemem könnyezett és a fülem érzékelte, hogy a többiek és
életvidáman velem kacagnak.
Túl régen volt ez.
Azt kívánom, hogy bár soha ne érne véget ez a jókedv, de
nem abba a világban élek, ahol minden móka és kacagás. Minden lépésem után
következményeket varrok mások vállaira, amit nem akarok, de ez a kötelességem.
Fontos szerepem van, amibe más csak úgy nem léphet be. Ez öröklődik, vagy ezzel
az alfa választottsággal születsz. Nekem azt mondták régen, hogy különleges
gyermek vagyok, aki alfának született és örökli is egyben. Nagyon ritka
képességek egyike a Falkákban, ez. Alfának születni. Kincsnek számítják a
legtöbben, vagy a hatalom egyik kulcsának. A nevető fiúkra néztem, akik még
mindig őszintén nevettek, akik nekem fontosak.
Louis. Ő nekem olyan mintha a legjobb barátom és
önmagamból egy darab lenne velem, mindig. Minden kis gondolatomat, titkomat,
szokásaimat tudja. Bármit kérdezel tőle rólam, tudja.
Még engem is néha
meg tud lepni, pedig az nem könnyű feladat!
Nehéz meglepni, de
neki mindig sikerül. Régen nem voltam biztos benne, hogy mi is valójában, de
most tisztában vagyok. Van egy sejtésem, hogy ő tudta, hogy kit is nevezett
barátjának. Ezen megint elmosolyodtam. Louis annyira ravasz néha, hogy csak a
végén jön rá az ember, hogy mit tett.
Milyen könnyen túl
járt az eszemen!
A ravasz és répasztikus régi Louis. A kócos sötétbarna
hajával, ami általában úgy néz ki, mintha csak most, abban a pillanatban kelt
ki az ágyból, de neki bárhogy jól állt. A kék szemei, amik mindig lesték minden
kívánságomat, mintha a bátyám lenne. Az igaz, mintha a bátyám lenne, de soha nem tudja senki sem betölteni az a hatalmas űrt Jack helyébe. Csak maga Jack,
a bátyám, akire mindig felnéztem. Én nem voltam az a lány, aki hercegnő akart
lenni és műanyag tiarát viselte mindennap, amiből azt gondolta, hogy ő már
királylány. Ezek csak képzelgések, engem már akkor, kiskoromban kiképeztek a
harcművészetre, hogy megvédjem magam. Meg kellett tanulnom harcolni, az
ellenségeim minden egyes gyenge pontját tudnom kellett. Nekem nem egy lánynak
való gyerekkorom volt, de élveztem, ami elég viccesen hangzik, de igen. Nekem
nem kellettek hatalmas koronák, vagy báli ruhák, nekem ott voltak helyettük az
edzések Jackkel és a többiekkel, akik mindenre megtanítottak. Fantasztikus volt
néha felülkerekedni rajtuk, rettentő boldog voltam. Azok az emlékek mindig
megmaradnak bennem, anyukámmal és Jackkel. Louis iránt mindig is éreztem némi
vonzalmat, de csak tetszett.
Kinek nem tetszene
egy görög félisten?
Szerintem senki sem tud ellenállni a tenger lágy
hullámainak a szemében, ami úgy csillog akár a legfényesebb csillag az égen. A
lusta félmosolyában, amit mindig nekem tartogat. A bronz barna bőre (ami persze,
hogy a répaföldeknek volt köszönhető), amik kiemelték minden tökéletes vonását.
De, mostanában ezek az érzések erősebbek lettek. A szívem kihagy egy ütemet,
mikor rám néz, vagy csak hozzám ér. Látom a tekintetében, hogy örül, hogy ilyen
reakciókat tud kiváltani belőlem, bármit csinál. Megint a szemét mondom, mert
azt szerettem meg először. Olyan érzéseket véltem néha felfedezni bennük,
amiket nem tudok megfejteni. Régen ő volt a legjobb barátom, de most nem tudom
hányadán állunk.
Barátság?
Vagy barátság
extrákkal?
Talán ő ezeket a
reakciókat és a cselekedeteit komolyan gondolja?
Minden lépését jól megfontolja előbb?
Nem tudom, de rá
kell jönnöm, mielőtt még jobban összegabalyodnak a szálak közöttünk. Legbelül
mindig is irigykedtem minden lányra, akire felfigyelt, mert mindig is tetszett
a répazabáló kisfiú, de nekem a felnőtt (ez nem olyan biztos, ha az agyilag 4
éves szint annak számít) férfiben rejlő, békés répaszándékú srác is felkeltette
az érdeklődésemet. Teljesen össze vagyok zavarodva most. Nem tudom, ki iránt
mit érzek most ebben a pillanatban. Az érzéseim összekuszálódtak.
Az én szőke hercegem, fehér lovon!
Az én Niallem
sajnos nem fehér lovon érkezik, hanem farkas alakban, de nekem így is
tökéletes. Mikor megláttam, nem tudtam néha nem rá gondolni, vagy csak nem
álmodni róla. A fiatalkori szerelmem, és az egyetlen fiú, aki hozzám szólt és
még egykorú volt velem. Amikor megláttam először, beleszerettem. De, ahogy
nőttem, úgy szállt tova ez a gyerek fejjel látott fellángolás, de ahogy újra
megláttam, felszínre tört a szőke hercegem felé irányult régi érzelmeim, mint
egy kis szikra a száraz szalmaszálon. Néha ő is úgy néz rám, ahogy az álmaimban
láttam.
Talán ő is úgy érez
most, ahogy én?
Vagy csak a
képzelgéseimet látom megvalósulni, miközben meg sem történnek?
A halovány szőke tincsei, amik a legvilágosabb tengerkék
szemekbe hullottak, nem zavarta. A
hangja, ahogy távozott, elvarázsolt és eltűnt az előtti átváltozás fájdalmai,
mert magával vitte. Ő volt az első szerelmem. Hiába láttam egyszer, belém
vésődött minden mozdulata, a hangja lágy hullámai, ami a szellőbe vegyült. A
szívem nem látott senkit, csak őt. Ő volt az, aki megmentett a fantomoktól,
vagyis az egyiktől.
De, igazából az életemet, Harry mentette meg, amit még
mindig nem tudtam megköszönni.
Harry…
Óóó…
Mit is lehet
mondani egy Istenről?
Azért megpróbálom. Először a látványától is a gyilkosomat
láttam benne, de az-az érzés eltűnt. Máshogy látom rakoncátlanul göndör
hajfürtjeit, amik gyönyörűen keretezik a huncutul csillogó almazöld szemeit,
amikben elveszek akár egy művészi festmény színeibe, és a buja mosolyú telt
ajkait. Az ajkai teltek voltak és hívogatók, olyan... Ismerősek. Harry egy
olyan srác volt, akiben mindenhol ott van a szenvedély és a pajzánság minden
fortélya. Vonzanak, mint, nyári napokon a
legyeket az édes nektár. Ő maga a megtestesült női gondolatok Istene. De,
valami oknál fogva, félek tőle, közben féltem őt. Nem tudom, mi okozza az anyai
ösztöneimet felé.
Talán az, hogy ő
megérti azt, amit én, és így tudok segíteni neki?
Hogy legalább neki
legyen jó, ha nekem nem lehet?
Látom rajta, hogy az érzéseibe temetkezik. Mások előtt
maszkot húz, mint én.
Ki lehet az álarc mögött? Ki lehet az a
kisfiú, aki elvesztette az édesanyját?
Titokzatos és nagy
kihívás, de szeretem ezeket. Hirtelen az életemben három férfi is belépett, de
nem maradhatnak mind. Nem tehetem velük ezt. Vagy egy, vagy senki. Lassan
hülyének fogom érezni magam. Mondjuk, azon már rég túl vagyok, most a keserves
bűntudatnál járok, ami Louis csókjából származik, amit kívánok, de közben Niall
iránt érzett tűz fellángolt, és még pluszban, mintha ez mind nem lenne elég,
Harry iránt is kezd kialakulni valami, ami tiltott gyümölcsnek számít,
megvegyítve az idegen csókjával, ami mindig megmarad bennem. Ezek tetejére meg
kell mentenem a világot! Hát, nem a legbékésebb életem van.
Miközben elbambultam bennük, észre sem vettem, hogy már
nem nevetnek. Most érezzük csak igazán, hogy nincs is min nevetni. Mindenki
élete a mi kezünkben van, egy ismeretlen gonosz üldöz, és még mindig nem vagyunk
sehol. Cselekedni kell! Mielőtt felálltam volna, Niall csillogó szemmel nézett
ránk.
-Nem is kérdeztem még meg senkit. Milyen volt a bál? –
mindenki megdermedt, de olyan hirtelen el is mosolyodtak. Kivéve engem. Én
megint felidéztem a varázslatos csókot, amivel a különös és csodás
fiatalembertől kaptam, akiről semmit nem tudok, ahogy senki sem tud semmit.
- Héj! Hercegnő! Csak nem valami fantasztikusban volt
részed? Nekünk elmondhatod! – néztek rám mindannyian. Nem tudtam, hogy, ha
elmondom, akkor ezt a tökéletes pillanatot tönkre tenném. De, Louis biztos érezni
fogja rajtam, hogy hazudok, ezért elég nehéz lesz úgy megfogalmazni a
válaszaimat, hogy igazak is legyenek, csak máshogy megfogalmazva. Most abban a
hatalmas gondban voltam, hogy nem tudtam mit tegyek.
El kellene mondanom nekik, nem hazudhatok
sehogy sem, de mi van, ha látták a csókot?
Vagy mi lehet, ha…
Nem az lehetetlen!
A gondolatmenetem
épp kisiklott a vágányról és a vonat egyenesen a falba ütközött, amelytől a
vasból készült vonatom, darabokra tört…
Mi van, ha közülük egy, csókolt meg
álarcban?
Lehetetlen, vagy mégsem?
Rájuk nézve, talán nem az.
