20. fejezet A medál jelentősége

Kedves Olvasók!!

Még egyszer sajnálom a késést, de viszont most egy újabb résszel szolgálhatok, mai tudom nem kárpótol titeket, de igyekszem kijavítani ezt a hatalmas hibát:) Remélem nem utáltok és legalább egy kommentet vagy legalább visszajelzést kapok :D

Szeretlek Titeket! <3

Puszi: Cintia <3

Aznap éjjel túl ideges voltam ahhoz, hogy aludni tudjak. Csak hevertem az ágyon, miközben a többiek szundikáltak, én a könyv kulcsán gondolkodtam – pontosabban csak üveges szemmel bámultam a könyvet. Egyre az járt a fejemben, hogy mennyi minden csúszhat félre azon, miközben keressük a kard részeit, és ez egy elég hosszú lista volt. Olyan egyszerűnek tűnt kitalálni egy kulcsot, de nem az. Olyan mintha tűt keresnénk a szénakazalban, sok szénakazalban.

Halk kopogást hangzott fel, és Louis dugta be az ajtón a fejét.

-Hé, hercegnő! Úgy gondoltam, szívesen ennél valamit. Bejöhetek? – nem tudtam, jó ötlet az elmúltak után beengednem most őt, de a korgás a hasamban, győzedelmeskedett.

Bólintottam, és Louis belépett, a kezében egy szendviccsel és egy répaszeletekkel megrakott tányérral. Emlékszem régen állandóan répákat hozott uzsonnára a suliba, annyira imádta.

-Tessék! – mondta és lerakta az ágyra. - Enned kell valamit. Próbáltam valami jobbat keríteni, de olyan nagy a konyha, hogy örülök, hogy megtaláltam a hűtőt és nem tévedtem el. – vigyorogva ágyra vetette magát, és felcsípett egy répaszeletet.

- Nagyra értékelem. – mormoltam, és felvettem a szendvicset. Sajt volt benne még több sajttal. Lehetne rosszabb is, gondoltam. – A többiek?

- Niall és Harry épp próbálnak minden legendát összeszedni. A többiek meg alszanak, kivéve apámat, aki meg a könyveinket bújja. – válaszolta Louis, és egy darabban a szájába tömte a répát. – Hallanod kéne Harryéket, úgy beszélnek a kard megszerzéséről, mint valami James Bond – film szereplői, vagy mit tudom én.

Észrevette, hogy még mindig a könyvel, bajlódom és felült.

- Hogy haladsz?

Mérgemben nagy erővel becsuktam a könyvet, Louis csak pislogott.

- Izé, nem túl jól?

- Nem értem. - sóhajtottam, és kezembe temettem az arcomat. – Már mindent kipróbáltam, ami eszembe jutott, de se füle, se farka. Ilyen forma, olyan forma, de még normális kulcsot is kipróbáltam. És ha nem tudom kibogozni az ostoba formát, nem találjuk meg a kard részét, vagyis nem lesz meg a többi sem, így nem lesz kard sem, vagyis mindenki meghal, énmiattam!

- Hé! – Louis felült és átkarolta a vállamat. - Miért idegeskedsz ennyire, hercegnő? Hiszen ez neked semmi. Ezt te könnyen megoldod. Ki az a lány aki, a suliban több mint 5 éves lányt elvert, mert csúnya megjegyzést fűzött a hajadhoz? Hol az a vad lány, aki simán szétrúgta a csaj seggét?

- Sajnos már felnőttem. És igen, az! – leraktam a szendvicset és rábámultam. - Ez olyan, mint a világ másik oldala! Louis, akkor én épp az első átváltozásom utáni napon volt. Én.. nem tudtam volna elintézni őt, ha nem változtam volna át az, az előtti napon.

Behunytam a szemem, és próbáltam lenyugodni, de nem ment. Louis hirtelen a karjába zárt, én meg örültem, mert biztonságban éreztem magam. A mellére hajtottam a fejemet, aztán egy percig hallgattam a szívverését.

-Ha ezt most elcseszem – mormoltam a mellkasába -, ha nem találom ki, mi nyitja a könyvet, akkor már itt megakadtunk. Vége. Mindenki meghalhat, mert az a valaki, aki meg akar ölni, vagy mit tudom én, megtudja, megöl minket, nehogy az útjába álljunk. Mindenki meghal! Nem csak te, vagy Niall és többiek, hanem mindenki, aki az útjukba áll. A világot ők uralják majd, az emberek meg fejvesztve fognak futni előlük, ami mondjuk semmit sem fog segíteni, de akkor is. Minden lényre fény derül! Csak ők léteznek majd és a seregük.  Érted már, miért vagyok egy kicsit ideges?

Louis odébb húzódott, hogy szemembe nézhessen, és megemelve az államat, meg is tette. Összeakadt a tekintetünk, és százféle égő érzést láttam türkizkék pillantásában.

-Én itt vagyok. - mondta halkan, hosszú ujjaival a hajamat fésülgetve. -  Ezt ne feledd! Nem számít, mi történik, én vigyázok rád. - Odahajolt, és a homlokát az enyémhez érintette. Répaillatú volt a lehelete, a szemében láttam a saját tükörképemet. – Soha nem hagylak magadra, akármi is szabadul ránk. Számíthatsz rám. Nem foglak még egyszer elveszíteni.

A szívem a torkomban dobogott. Éreztem, hogy egy mélységes szakadék szélén állok, lefelé nézve. Tudtam, hogy hátra kellene húzódnom, mert ha maradok, átlépünk egy vonalat, és nem lesz visszaút.

Ehelyett behunytam a szememet, és Louis megcsókolt.

Az ajkai először tétován érintette az enyémet, várt, hátha elhúzódok mégis. Amikor hozzásimultam, a tarkómra fonta az ujjait, és szenvedélyesen megcsókolt. Átöleltem a nyakát, úgy húztam még közelebb, hogy belefeledkezzek ebbe az érzésbe, hogy elfelejtsek mindent. Talán ettől eltűnik a tátongó üresség és a magány, egy időre legalábbis. Louis lelökte a tányért az ágyról és hátradőlt, magával húzva engem is. Az ajka máris a nyakamon volt, tüzes vonalat húzott a bőrömön.

-Ha ezt így akarjátok folytatni, meg tudnátok úgy megoldani, hogy kevésbé legyetek hangosak? - kérdezte egy női hang az ágy mellől. – Voltaképpen a padlón is hempereghetnétek.

Fülig elvörösödve elpirultan néztem egy lányra, Gemmára, Harry húgára. A lány felkelt a franciaágy takarói közül álmosan, vagyis csak ránk kelt fel. Mikor kiment a szobából, nagyot sóhajtva megszólalt Louis.

-Mondtam már mennyire utálom a társaságot? – Louis utána horkantott egyet és hasra feküdt, aztán felállt, és engem is magával húzva átölelt. Az arcom lángolt, de hogy Gemma rosszul időzített beszólása vagy valami más miatt, azt nem tudtam volna megmondani.

- Jobb lesz, ha megyek. – sóhajtott Louis lemondóan. - Megígértem Harrynek, hogy segítek nekik, miután megetettem, akis hercegnőnket! – Lepillantott a földön szétszóródott ételre, a szanaszét heverő szendvicsre és répaszeletekre és elfojtott egy szégyenlős mosolyt.

- Izé, bocs a rendetlenségért, hercegnő! És ne aggódj a könyv kulcsa miatt, kitalálunk valamit! Próbálj meg aludni, rendben? Itt leszünk kint.

Lehajolt, mintha újra meg akarna csókolni, de nem bírtam a szemébe nézni. Louis egy pillanatnyi tétovázás után könnyű puszit nyomott a homlokomra és kiment, bezárva maga után az ajtót.

Az ágyra roskadtam, és egy párnába temettem az arcom.

Mit tettem?

Megcsókoltam Louist, mert épp itt volt?

Nem, mert valami tetszett benne, ami más.

Mardosott a bűntudat, de közben vágytam arra, hogy Louis visszajöjjön és folytassuk, ahol abba hagytuk.

-Annyira rémes vagyok. – morogtam hanyatt fordulva. A plafon nagyon halvány repedései gúnyosan vigyorogtak rám. – Most mitévő legyek?

Ha, most még itt lenne Gemma, akkor biztosan ezt mondaná:

„ Én bízom benne, hogy a továbbiakban, csendben nyavalyogsz, és hagysz aludni. „  Elmosolyogtam a magam kis elképzelésén. A könyvre bámultam és újra felsóhajtottam. Nagyon szerettem volna, ha sikerülne megtalálni a kulcsát. A nyakamhoz nyúltam és éreztem a hideg fémfelületet. Levettem és közelebbről megnéztem. Könnycsepp formája volt, ami ezüst anyagból észült. Egy gyönyörű ugyanolyan csepp formájú zafírkő volt benne, imádtam ezt a nyakláncot. Ezzel aludtam, fürödtem, mindig velem volt, mert legalább egy kis része anyából velem maradt. Ilyenkor magam elé képzeltem a hosszú haját, ami neki a derekáig ért, és ugyanolyan aranyszőkés volt. A bőre, amit tőle örököltem és a hatalmas borostyán szemei, amikben utoljára a békét láttam. A cseresznye- szilva illatú fűszeres konyhai illatok jutottak eszembe, amiket imádtam. Amit kipróbált a sütésben, főzésben, grillezésben, bármiben, ami a főzéshez kapcsolatoz, tökéletes lett.  Ő mindenben tökéletes volt. Ő volt a világ legjobb anyukája.

A medál elkezdett fényleni, de nem volt forró. Csak fénylett. Hatalmas ragyogása betöltötte a szobát, ami ragyogott az arany kavalkádban.

Most miért csinálja ezt?

Egy kicsit alábbhagyott a nyaklánc hirtelen előtörő fénye, és akkor vettem észre nagy megdöbbenésemre, hogy a könyv zárformája is fénylett, de ezüstös fényt kölcsönzött. Összevontam a szemöldökömet. Megnéztem a nyakláncomat és a könyv zár alakját, és nem hittem el.

Az orrom előtt volt egész végig!

Ennyire egyszerű volna?

Büszkeség és izgalom söpört végig rajtam. Tudtam, hogy megtaláltam a kulcsot, és széles mosolyra húzódott a szám.

-Megtaláltam a kulcsot! Meg tudjuk szerezni a kard részeit! - kiabáltam és hirtelen Harry, Niall és Louis csillogó szemmel néztek rám.

- Egész végig a szemünk előtt volt! Vagyis az én szemem, de mindegy. Ez - mutattam a nyakláncomat- a kulcs. Még anyukámtól kaptam a halála előtt, és azt mondta: ” Mindig legyen rajtad, bárhol légy.”

Ez a könyv kulcsa. – ezzel levettem a nyakláncot a nyakamból és belehelyeztem a könyv zárjába, ami szinte beleolvadt. Pontosan passzolt a nyaklánc formája, mintha csak most csinálták volna. Mikor beleraktam a kulcsot, a zár egy kattanással kinyílt, és az első oldal tárult elénk.

Megtaláltam a könyv kulcsát, ami diadalittas győzedelemmel töltött el, ami nem más volt, mint a nyakláncom anyukámtól.