3.fejezet Múltam... I.

Hajnal tájt felébredtem. Az éjszaka első álmát zúzta apró szilánkokra, hogy még csak nagy vonalakban sem emlékeztem rá. Levegő után kapkodva, zavarodottan ébredtem. Mikor már normális ütemben vettem a levegőt, próbáltam valamire emlékezni, de semmi. Olyan keveset aludtam, hogy még pocsékabbul éreztem magam, mint lefekvés előtt. Megkíséreltem a felülést az ágyból, de megszédültem abban a pillanatban, ahogy felemelkedtem a selyemzuhatagok közül.

Visszahuppantam, végül nagy nehezen és épségben sikerült kiásnom magam a hívogató selyempárnák halmából. Kinézve az ablakok, az eget különös színbe vonta a hajnali derengés.

 Odakint a nagy tölgyfa sűrű, magasra nőtt ágai szinte súrolták a Hold csillagkertét. A telihold korongja békésen szunnyadt a nagy tölgyfa ágainak bölcsőjében. Ahogy mindig, a holdfény most is csábított, hívogatott, mintha nekem is folyékony ezüst csörgedezne az ereimben a skarlátvörös vér helyett. Mintha egy különleges lény lennék, aki az ezüstös éjjeli koronghoz tartozna.

Az ablakból épp ki lehetett venni a fák mögötti tisztáson álló Jack és anyám helyét a földben, amely kísértetiesen vonzott. A Hold jeges fényt vetett a sápadt márványtömbökre, emiatt melegségnek és örömnek még csak nyomát sem lehetett felfedezni rajta, hisz jobb helyen vannak fent. Békére leltek.

Olyan emlékezni a múltra, még ha nem is régen történt (tegnap), mintha rothadó gyümölcshúst ízleltem volna. A számban keserűség szörnyű ízét éreztem, ami nem tűnt el. Belülről ezer darabokra törtem, a maradék szívem egy részét markolta a hideg felelősség tudat és a lelkiismeret-furdalás. Miden más nélkülük. A reggel a nap kellemes sugarai már nem is olyan kellemesek, ha nincsenek itt. Több generáción keresztül tartották fenn az O’Reinen család a Falkát és most rajtam a sor, hogy bizonyítsam az elvárásoknak, hogy én alfa vagyok, és ne mocskoljam be a nevünket feketés tintával, aminek talán örökre nyoma maradna. Annyira csábított már az erdő és a friss levegő, hogy már fájt. Ki akartam törni és futni ameddig el nem csuklik alattam a lábam. Ameddig az éhségem el nem csillapodott, és a dühöm a családom halálával kapcsolatban el nem csendesedik legalább egy kis időre. Tombolnak bennem az érzelmek vegyesen. Ott van a családom halála, a saját halálom, de közben élek, mert a Falkám visszahívott, visszahoztak a halál kapujából. Ott van az a felelősségtudat, amit alig tudok elviselni, mert nem tanítottak meg erre. De mindent megteszek, hogy megfelelő, nem is, a legjobb Alfa legyek számukra, akire felnézhetnek és biztonságba tudhatják magukat, még ha nem is a legnagyobb Falka lennénk a területen.

Határozott léptekkel elindultam lefelé a lépcsőn a konyhába. A többiek mélyen aludtak, vagy mint Sam, vadásztak és élvezték a Hold fényes korongjának gyönyörű látványát. Beleszagolva a levegőbe éreztem a cseresznye- és szilva kellemes, otthonos illatát egy kevéske keserű élesztővel. A pulton egy tál állt a kedvenc süteményemmel, amit édesanyám sütött még tegnap reggel. Az emlékek vad hurrikánja árasztott el hirtelen...

****
1999. május 19.

Már két napja nem alszom, annyira izgulok, hogy megünnepeljük a születésnapomat. Ma lettem 6 éves, aminek nagyon örültem. Ennek az életévnek nagyon sok jelentősége van. Amióta megtudtam a jelentőségeket, alig tudtam nem rájuk gondolni és várni. Mindig azt mondták, hogy ahhoz képes hány éves vagyok, nagyon jól beszélek, gazdagon fogalmazok és a felnőttek gondolkodásához hasonlít az elmélkedésem. Más a felfogásom, mint másoknak, mert én látok olyan dolgokat is, amiket más nem. Észreveszem a kisebb jelentésű dolgokat. Nálunk az a szokás, ha betöltjük a 6. életévünket, akkor egy szertartás segítségével megmutatják az igazi énünket, a farkast. Kíváncsi voltam, milyen leszek. Barna vagy ezüstösen csillogó? Nem tudtam, de hamarosan megtudom. Odarohantam a ruhásszekrényemhez és kiválasztottam az ünnepi ruhámat. Erről a percről álmodtam már régóta. Felvéve karcsú testemre, éreztem az anyagból áradó süteményillatot, a fűszerek keverékével, mely az erdő friss életelemével fonódott össze. Anyukám szokásos illata.     

A vajszínű alapszoknyára vörös virágokat hímeztek, a szegélye csipkéből készült. Megérintettem a hímzést, a levelek domború erezetével, a pipacsok fényes vonalával és eltöltött a büszkeség érzése. A többi lánynak is volt ünnepi ruhája, de mind közül az enyém volt a legcsodálatosabb. Nem vagyok beképzelt lány, de szerintem igaz. Egészséges önbizalom csak. A hajamat kifésültem és szorosan összefogtam a tincseimet egy piros szalaggal, amit masni formára kötöttem össze. Amikor a tükörbe néztem, úgy éreztem magam, mintha valami egzotikus lénnyé változtam volna, akár a korallok közelében úszkáló, átlátszó uszonyú és vörös kopoltyújú halak. A hajam aranyzáporként hullt a vékony vállaimra, hátul összefogva egy masnival. A bőröm fehér volt, szinte átlátszó. A szemem általában válogatja a színét, akár a tenger. Tiszta, akár a víz lagúnában. Néha átlátszó, mint a partra sodródó medúza. Néha türkiz vagy opálos és néha sötét, akár a tengeren tomboló veszélye vihar.

Az arcomon látszódtak az apró szeplőim, amiket úgy utáltam, mintha pöttyös lett volna az arcom. Az ajkaim a koromtól eltérően már most teltek voltak, akár két rózsaszín rózsaszirom lenne. Először most éreztem magam szépnek. Mosolyogva táncoltam a mesébe illő ruhában. Átjárt az öröm, a boldogság izgalommal teli érzése. Felvettem gyorsan a fekete ünnepi lakkcipőmet és épp emeltem volna a kezem a kilincsre, de valaki megelőzött. borostyán szemeiben a fájdalom mélységes tengere honolt, csillogva, mint a havon megcsillanó jégdarab. Mi baj lehet? Anya szemeiben megnőtt a fájdalom viharos hurrikánja és csillogtak a nem előengedett könnyektől, mint egy hosszú jégcsap az első napsugárban. Nem tudtam mi lehetett a baj ezen a csodásnak hitt napon. Mikor anyukám észrevette miben is vagyok, mintha átsuhant volna némi büszkeség a könnyeket titkoló tekintetében. Az ívelt ajkai végében mosoly bujkált. Nem bírta tovább, előengedte a sűrű, meleg könnyeit és ölelt szorosan, mintha próbálna megóvni valamitől, hogy nehogy bajom essen, vagy nehogy megsebezzen engem.

Éreztem a forrón, le-lecsordogáló könnycseppeket a csipke anyagon keresztül is. Kirázott a hideg, hogy így lássam édesanyámat. A teste reszketett a sok sírástól és fáradtságtól, ami meglátszódott a feketés karikákból a szemei alatt. Nem tudta eltitkolni előlem, hogy valami baj van.

Mikor a könnyeivel eláztatott vállamról fölemelte a tekintetét, majdnem sírva fakadtam. A fájdalom, keserű bánat és kín vegyes érzelmei kavarogtak a borostyán szín színeibe. Akár egy márvány, úgy kavarogtak benne az érzelmek a szeme színével keveredve. Ki volt képes bántani Őt? Aki még a légynek sem tudna ártani? Ki tenne ilyet? Vagy mi?