2. fejezet: A gyászos szív a falak mögött

A hold ezüstös fénye világította be a szobát. A levegő tiszta és langyos volt. Az ébenfekete végtelen széles égen egy kósza felhő sem bandukolt. Minden csillag büszkélkedhetett csillogásukkal, szépségükkel. Kiskoromban Jackkel mindig kiültünk a mezőre és az ég felé emeltük kíváncsi tekintetünket, de mégsem tudta lekötni a figyelmet a gyönyörű tiszta égbolt sem.

Visszatértem a halálból és félig boldog és büszke vagyok, de a másik felem meghalt. Anyámmal és Jackkel van. Még kiskoromban egyik éjszakán itt hagyott minket az-az ember, akit képes voltam apámnak nevezni. Mindenkit itt hagyott, csalódtunk benne. Most Jack és az anyám ment el, de ők örökre. A bűntudatom belülről tép ezer darabra. Ott voltam pár méterre, de nem tehettem semmit. Hallottam gyenge szívdobbanásait, fájdalmát, mégsem mozdultam. A félelmem maga alá gyűrt. Miattam halt meg az anyám. Rájuk mindig felnéztem, tiszteltem őket. Nem kellettek mesehősök, barátok, képzeletbeli barátok és még mesefigurák sem, mert itt voltak nekem. Szerettek és még mindig érzem szeretetük melegét a meggyötört szívem körül.

A kezem találkozott egy hideg, fám tapintású tárggyal a nyakamban. Anyám medálja. Levettem a nyakláncot és közelebbről megnéztem. Fehérarany volt a nyakéket tartó lánc. A medál, ami csüngött rajta, könnycsepp formájú volt. Zafír kő volt a közepén. Az éjszaka fénye megcsillant a drágakövön. A szoba vajszínű falain kék és szivárvány halvány játéka rajzolódott ki. Vigyázni fogok rá. Miközben vizsgáltam az értékes kincset, éreztem a bőröm furcsa érdességét. Ahol megharapott a szörnyeteg.

Gyorsan el is vettem onnan a kezemet. Akaratlanul lejátszódik bennem  minden. Anyám vértől átázott, szakadtan lógott ruhái hófehér, porcelán testén. A haja szétterülve feküdt a párnán, arca beesett és kíntól megkínzott. A vidám, borostyán szeme helyett üveges tekintet tárult elém, eltűnt belőle az élete utolsó apró szikrája is. Mintha kiszívták volna belőle az életet, az életét. Csak pár szakadt ínszalag tartotta össze a fejét és a testét. Mindenhol vér volt. Még mindig érzem a vérének illatát és roncsolt húsának szagát, amit nem fogok elfelejteni. A lényembe ivódott.

Kinézve az ablakon észrevettem az erdőt. Futni akartam. Levezetni mindent, legalább egy kis időre. Kilépve a meleg házból, felerősödött a gyenge szellő. A hosszú hajamat hátra csapta, de én mentem előre. A csupasz talpam egyre gyorsabb ütembe kezdett futni. Az erdő sötétségbe borult, a Hold sugarai néhol be tudtak furakodni a sűrű növények közé. Ismertem az erdőt, mint a tenyeremet, csukott szemmel is futottam volna. Az érzelmek tomboltak bennem, akár egy hurrikán. A lábaim érintették a puha aljnövényzetet, a néhol leesett leveleket. Hallottam a kis teremtmények szívveréseit és félelmük édes aromáját. A szellő elcsendesült, de hirtelen ellenem kezdett süvíteni. Megállva meghallottam, hogy most minden csendes lett és nyugodt. Csak itt-ott hallottam egy bagoly huhogását vagy egy-két szárnycsapást az ég felé. Az erdő gyászos hangulatot vett fel, a növényekkel és állatokkal együtt. Gyászolták a világon a két legjobb embert. A levelek zizegése, a szellő susogása felém, és a tücskök halk ciripelése eszembe juttatta anyukám énekét, amit akkor énekelt először, mikor a átestem az első átváltozáson. Gyengéd hangja még mindig a fejemben szól. Ők mindig itt lesznek velem, mindenhol, bárhol legyek, mert a szívemben élnek tovább. Örökre.

Írói szemszög

Bent a házban már észrevették az alfa támadását és néhányan kimentek. Annyit láthattak, hogy egy hófehér bundájú, hatalmas farkas lép elő az erdő árnyékaiból. A szemében a fájdalom és keserű bánat keveréke látszódott. Könnycseppek csordogáltak a fehér bundáján, ami elsodorta érzéseit a tengerkék szemeiből, amit a Hold ezüstös fénye gyémánttá alakított. Az állat felvonyított a Holdnak. Abban minden benne volt, gyászát és keserű fájdalmát adta a szellő sodrásába, repítette el.

Újra a Falkára tekintett a nemes állat. Szemeiben most üresség tükröződött. Falakat húzott maga elé. Acélfalakat, ahonnan eldöntötte, senkit nem enged be és ő maga sem tudja, mikor jön elő. Abban a pillanatban tudatosult a Falkában, hogy megváltozott. Nem lesz újra az a vidám, nevetgélős lány. A falak mögé rejti minden érzését, még önmagát is.