- Gyönyörű vagy!- mondta rekedtes hangon, leheletvékonyan
érezhető volt még a fájdalom benne. Megfogta az apró kezemet és odavezetett a
tükör elé, mellé állva nem hittem a szememnek. A hosszú göndör haja, amin a nap sugarainak fénye szinte
arannyá változtatja, egy kis vöröses beütéssel, olyan volt, mint nekem. A szemei is akár az enyémek,
türkiz kék, átlátszóak, akár egy üveggolyó csillogása. A bőre porcelánszerű,
mint a régi babámnak, Sisinek. Őt még apukámtól kaptam kiskoromban Karácsonyra.
Mindig vele játszottam mindennap minden percében. Mindvégig vele aludtam, vele
mentem el fürödni és közben letettem a kis székemre, hogy nehogy vizes legyen, közben
néztem őt. A sötétvörös haja a vállaira omlott és volt egy nagy, arany masni a
hajában, ami összetartotta az elszabaduló hajzuhatagát, ami selymes volt a sok
fésüléstől. A fehér arcán egy kellemes mosoly ült, aminek színe olyan piros
volt akár a vér. A szemei barnák voltak akár egy ártatlan őzé, a ruhája ősz
színeiben játszott. Sötétbarna, arany, vörös, sötétzöld és bézses színek. Olyanok voltunk anyukámmal, mintha ikrek lennénk. A
könnyei még utat törtek maguknak, de elálltak kis idő múlva. Határozottan
feltettem a kérdést.
- Mi a baj anya?- fogtam meg selymes kezét és odavezettem
a frissen ágyazott ágyamhoz. Leültünk és rám nézett. Bizonytalan volt, hogy
elmondja-e amit tud, vagy mi bántja. Rámosolyogtam és erőt sugalltam felé. Akár
egy ijedt kisgyerek, aki rosszat csinált és nem meri elmondani, nehogy
büntetést kapjon.
- Az apád....Ő..
Nem tudta kimondani. Megint előtörtek a
könnycseppek. Mi van az apámmal? Mit csinált? Vagy mit tettek
vele?
- Mi történt vele?- szinte súgtam a szavakat. A torkom
összeszorult és alig tudtam nyelni-köpni.
- Elment.
A fülem hallotta ezt a szót, de nem tudtam
felfogni. Tegnap este még lányának
szólított és most meg elment, itt hagyott. Miért tette volna
ezt? Hiszen szeretett. Vagy nem? Nem is éreztem, hogy az arcomon már a fájdalmam és a keserű
bánatom épp tovaszáll könny formájában. Anyukám a karjába zárt, nem tudtam
elviselni ezt. Ellöktem szeretett anyukámat és lefutottam a lépcsőn. Lent
mindenki könnyes tekintettel meredt rám, de én nem szenteltem több figyelmet
rájuk, mert csak futottam és futottam. Az erdő árnyékaiba haladtam, elrejtve
magamat és a kínomat, mely úgy tombol bennem, mint egy elszabaduló hurrikán.
Hallottam, hogy mindenki a kiabált és utánam indultak. Gyorsítottam, az így is
már gyors sebességemet. A nevemet kiabálták, kérték, hogy álljak meg, de nem
voltam rá képes. Testem minden porcikáját átjárta az erő, és egyre gyorsabb
iramra késztetett. A hátam mögül hallottam a talpak vad iramát és gyorsan
átugrottam egy farönköt és hirtelen jobbra fordultam a folyó irányába. Éreztem
a friss víznek a csobogó hangait, és lépteim zaját elverte a folyó lágy
csobogása. Tovább gyorsítottam, de még ezt is fokozni akartam. A lábaim még
gyorsabb iramot követeltek. Szükségem volt rá. Szinte sóvárogtam értük. A
lábaim villámsebesen mozogtak, szinte alig láttam őket. Elmosódott minden
előttem. Az erdő napfényben pompázott, ahogy a vér az arcomba tódult, úgy
éreztem, mintha a szemem is izzana. Pislogtam egyet, és kitisztult a látásom,
élesebb lett. Mintha, a nappal még világosabb lenne, mint azelőtt. A helyzet
azonban az volt, hogy nem is volt szükségem a szememre. A lábam ösztönösen
tudta, hová kell lépnie. A bennem izzó düh és fájdalom minden egyes
villámgyors lépéssel alábbhagyott, és átadta a helyét a puszta kimerültségnek. Teljesen eluralkodott rajtam. Szabadság. Féktelenség. Soha nem éreztem ezeket a felszabadító érzéseket, de
biztos voltam benne, hogy többször meg akarom ízlelni ennek a fenséges érzéseknek
a zamatát. Csodálatos érzés volt... Olyasmi, amilyet még azelőtt még soha nem
éreztem. Rengeteg energia szabadult elő. Ez az energia belőlem jött. Ez az én
erőm volt. Amit senki sem vehet el tőlem,
mert hozzám tartozik. Hátrabillentettem a fejemet, és futás közben figyeltem a
világos égboltot, ahol néhány élénk fehér felhő vonul át. Hagytam, hogy
áthasson az erő érzése. Meleg futott végig a karomban, a lábamban, s végül a
mellkasomban.
- Most már te
uralkodsz rajtuk- erősítette meg érzéseimet az-az idegen hang, miközben
tovább futottam. Végre áttörtem a korlátokat. Végül megálltam és ólomsúlyosnak éreztem minden porcikámat,
de felemelő érzés volt. Hirtelen bizseregni kezdett mindenem. Aztán fájdalom
erős hulláma tört elő minden egyes végtagomba. Térdre rogytam az erő
hatalmának, aztán négykézlábra. Fájdalmamban felüvöltöttem, de amilyen hang
előtört belőlem, az nem az enyém volt. Valami mély és vad. Egyáltalán nem
hasonlított az én hangomhoz. Az egész testem izzadt, vonaglott. Nem tudtam
miért, nem tudtam mi okból. Nem tudtam mi baj lehet. Aztán, a hátam kettészakadt,
a gerincem mentén sűrű, hófehér bunda tört elő. A csontjaim hangos ropogással
jelezték, hogy eltörtek, nőnek és összeállnak megint. Abban a pillanatban meg
akartam halni, annyira fájt. A kezemből fehér szőr bukkant elő, és hatalmasra
nőtt, karmokkal a végén, aminek a hegyei egyetlen suhintással végezhetnek
bárkivel, bármivel. A ruháim szakadtan estek le rólam, a fűre esve. Az
állkapcsom reccsent egyet, és hirtelen megnőtt a háromszorosára. Éles és hosszú
fogak kerültek belé. A földre rogytam végül, minden erő elhagyott. A levegőt sípolva vettem, annyira szükségem volt rá, mint
a sivatagban az embernek a vízre. Rettentően. A szívem vad iramát és az erdő
csendjét hallottam csak. Nem tudtam mennyi ideje feküdhettem ott, de egy fiút
láttam meg. Mikor észrevett, elkerekedett a szeme. Odarohant hozzám és a
pulzusomat kereste. Belenéztem a szemébe, gyönyörű világoskék volt. Melegség és
megkönnyebbülés áradt belőlük. Gyerekes mosolyt csaltam ezzel az arcára, amitől
majd elolvadtam. Szőke haja az arcába hullott, és egy laza mozdulattal
elsöpörte.
Nagy nehezen felálltam, de kudarcot vallottam. A
titokzatos megmentőm segített talpon maradnom, vagyis négy lábon. Négy lábon? A
folyó partjához bicegtem, de nem mertem belenézni. Mi van, ha szörnyeteg
lettem? Mi van, ha anyám nem fog megismerni? Nagyot nyeltem és belenéztem az
átlátszó folyóba. Egy hófehér bundájú farkas kölyköt láttam. A szemem olyan,
mint az enyémek, sötét türkiz kékek. Az orrom szénfekete és hegyes, fehér
fogaim virítottak a rózsaszínes, hosszú nyelvemnél. Farkas lettem. Átváltoztam.
Átváltoztam! Még senkiről sem hallottam, hogy ilyen korán átváltozik. Soha. Én
vagyok az első. Még jobban megnéztem magam és örültem, amit láttam. A bundám
makulátlan fehér volt, és teljesen elütött szemeim türkizétől.
- Ki vagy?- kérdezte tőlem a fiú. Ránéztem és nem féltem
tőle. Ő is legalább annyi éves lehetett akár én.
- Angelique- mondtam halkan s ő elmosolyodott. Furcsa
volt így beszélni, de jól lehetett érteni. Odajött hozzám és átölelt. Kellett
most valaki, aki öleljen és mellettem legyen, én viszonoztam az ölelést egy
arcra nyalással.
- Én Niall vagyok- mutatkozott be kedvesen. Bokorzörgésre és a nevemet üvöltő
emberekre lettem figyelmes, a fiú még egyszer rám nézett és rám emelte fénylő
tekintetét- Angelique, nem feleltek el téged.
Ezzel elfutott.
Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan suhant az erdő növényei közé, de utoljára
visszatekintett és várta mit válaszolok.
- Én sem foglak elfeledni Niall.
Erre mosolygott és
örökre elnyelte őt az erdő árnyéka. Anyámat láttam meg felém jönni. Megdöbbent
a látványtól, ahogy a többiek is. Mindenki engem nézett, néhol döbbent
tekintetet láttam, néhol meg büszkeséget véltem felfedezni. Egytől egyig, akik
itt voltak, letérdeltek és fejüket lehajtották, még anyukám is. Miért tették ezt?
- Kiválasztott...- mondták egyszerre ezt a szót, aminek
nem tudtam a jelentését, a következő napig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése