5. fejezet: Egy régi ismerős

Hirtelen valaki megfogta a vállamat. Kizökkentett a múltam vad tengeréből. Erős keze volt, majdnem átérte az egész váll részemet. A tenyere melegséget sugárzott erőtlen testembe, amely a sok sírástól elgyengült. Megfordulva Sam világoskék szemével találtam szembe magam. Részvét és bánat sűrű keveréke tükröződött benne. Mindenkinek ezek az érzések kavarogtam a tekintetükben, amikor rám néztek. Sajnáltak. Én pedig utáltam a sajnálatot vagy, ha sajnálnak. Odahúzott magához és erős ölelésesébe zárt, próbált megóvni attól, hogy szétessek, de sajnos elkésett vele. Már rég mardosott a bűntudat keserű érzése, belülről már szinte felemésztett, elpusztított. Éreztem a szíve ritmikus dobbanásait, a vére gyors keringését, az erdő friss illatát és a vér bódító aromáját. Vadászatot. Az állkapcsom sajgott a csontok töréséhez, a fogaim a friss hús tépéséhez, a lábam meg a vad iramban járó villámsebes futásnak. Sóvárgás fogott el az erdő felé. A nyitott hátsó ajtót Sam nyitva hagyta, és most kintről, langyos, friss levegő söpört végig a konyhán. A bőrömet kirázta a hideg és minden egyes szőrszálam a kezemen égnek eredt. A nap kósza sugarai törtek maguknak utat a vékony függönyökön, melyet a falon kékes-lilás színbe festette az anyag színe. Olyan volt, mint a gyémántok fényének színe töltené be a konyha falait.

- Nekünk is hiányoznak, hidd el, de nem szabad magadban tartanod a gyászodat és saját magadat. Mi számítunk rád. Te vagy az alfa, az alfánk - mondta és elindult a hosszú lépcsőn felfelé, egyetlen pillantást vetett hátra és eltűnt. Az utolsó mondata az-az idegen hang megismételte- Te vagy az alfa, az alfánk. 

Igaz. Én vagyok az alfájuk, de nem tudom, hogy képes vagyok ennyi felelősséggel megbirkózni, egyedül. Mindig volt valaki mellettem és segített. Most csak magamra és a Falkámra bízhatom magam.

Mégsem voltam teljesen egyedül, hiszen Ők ott vannak, a halál fekete leple alól is kihoztak. Tartozom nekik. Tartozom annyival, hogy az alfájuk leszek, a legjobb alfájuk. Muszáj, volt kiszellőztetni a fejemet. Tisztán kell, hogy gondolkodjak. Most minden zavaros volt minden gondolatom. Kiléptem a hátsó ajtón és levettem a sportcipőmet. A lábam szinte eggyé olvadt a selymes fűszálakkal, kicsit csiklandozta a talpamat, de olyan érzés volt mintha repülnék, a fellegekben járnék.

Elkezdtem ritmusosan futni az erdő felé, mikor beértem a fák vastag törzsei közé, megálltam egy pillanatra.

A nap meleg sugara próbált bejutni a sűrű magasra nőtt növények közé. A fényes aranykorong meleg ragyogása bevilágította az erdő minden szegletét, olyan volt mintha egy kis varázslatos, mágikus erdőbe csöppentem volna. Most egy- két levélen álltam, aminek kicsit érdes volt a felülete. Hiszen nyár vége felé járhatott az idő. Lassan beköszönt az ősz. A levegőben is érezhető volt a változás, melyet a gyenge szellő hozott magával. Már nem volt meleg a légáramlás, langyos volt, ami csak hűlni fog. Lehetett hallani a madarak vidám csicsergését, a kis rágcsálók halk szívdobbanásait, a gyenge szellőt, miközben belekap minden levélbe és selymes virágszirmokba, néhányukat leszakít és sodorja magával a végtelenségig. A legtöbb levél élénkzöld volt, és néhol már a szélük bebarnult. Csodálatos volt minden. Még ha, nemsokára nem is ez a táj fog visszatekinteni rám, hanem az ősz barnás és vöröses színei, akkor is. Még, ha utoljára is láthattam volna a nyarat.

Elindultam az erdő mélyébe. Nem futottam olyan gyorsan, mert gyönyörködtem a tájba, ami minden pillanatban egyre sötétebb lett. A levegő hidegebb lett a talajjal együtt, a fák sűrűbben nőttek a növények burjánzó virágaival, amik eltorlaszolták a sugarak bejáratát. A nap sugarai kezdtek elhalványulni, eltűnni. Később már kezdtem hallani a víz, morajló csobogását. Víz. Ez kellett nekem, egy kis lubickolás. Utoljára. Most gyorsítottam lépteimet, minél előbb látni akartam a folyót. Sokat jártam el oda, hogy meleg nyári napokon megmártózzak egy kicsit, vagy ha épp ki akarom tisztítani a gondolataimat. Valami megválaszolhatatlan erő hatására mindig vonzott engem a folyó. Ha ott voltam, mindig gyönyörködtem az átlátszó vízben, ami mint egy tükörkép tekint vissza rám. Az arcomat mindig homályosan látom, de így is észrevehetően nézem a vonásaimat, amik olyanok, mint anyáé.

Megálltam egy fa előtt, ami takarta a másik oldalon elhelyezkedő és hívogató folyamot. A végtagjaim már sóvárogtak a hideg víz érzéséhez. Egy gondolat tört felszínre bennem. Emlékszem mi történt ott régen. Ott találkoztam egy fiúval. Halvány szőke haja a nap sugaraiban fürdött, fakó hajtincsei a szemébe hulltak. A bőre világos volt, akár az enyém, a szeme pedig a legvilágosabb tengerkék, amit valaha életemben láttam, még Samnek sincs ilyen gyönyörű tekintete. A színekben vidám csillogás bujkált, amit szépen ívelt ajkai meg is mutattak. A mosolya szívmelengető volt, majd elolvadtam és mikor kimondta a nevemet, akár egy imát.

Sokat gondoltam rá, és már mióta vártam, hogy utunk egyszer találkozzon. Csak egyszer. Egyetlenegyszer.

Az álmaimban és néha felbukkant, nem tudtam néha nem rá gondolni. Talán ez egy jel?

A fa mellett elmentem és vakítóan sütöttek a szememben a meleg napsugarak. A testemen éreztem azt a meleg takarót, a nap melegét, mely körülölet. A szememet kinyitva láttam a szivárvány fényű hűsítő folyó vizét, mely átlátszó volt, akár egy üvegdarab. A lábam maguktól elvittek a folyó partjára. Belemártottam csupasz lábamat és a hűvös víz nyaldosta bokámat. Kicsit átfagyott a lábam ezért olyan volt a hideg víz, akár egy meleg fürdő. Körülnéztem minden érzékszervemmel, de nem hallottam és nem is láttam senkit errefelé. Ezt kétszer megismételtem, mikor megbizonyosodtam, hogy biztos nincs senki a közelben, levetkőztem és nem messze a víztől letettem a selymes fűtengerbe a ruhadarabjaimat. Négykézlábra ereszkedtem és hirtelen bizseregni kezdett mindenem. A végtagjaim, a belső szerveim, minden. Az erő átjárta minden porcikám. A bordáim megnagyobbodtak, a gerincem mentén előtüremkedett a sűrű fehér bundám egy része, a lábaim hosszabbak és izmosabbak lettek, amelyeken megint megjelent a sűrű bundám. Az állkapcsom egy reccsenéssel megnövelte magát. Végül a víz előtt álltam a másik alakomban, a farkaséba. Még utolsó energia löketeket éreztem a bőrömön. A mancsaim már a vízben álltak a puha homokszemcsékben, amibe félig belesüppedtek a súlyomtól. Puha selyemként takarta be a nagy mancsaimat az összes kis homokszemcse. Mikor emeltem volna fel a hátsó mancsaimat, észleltem magam mögött, hogy van valaki. Beleszagoltam a levegőbe, és ismeretlen volt. Nem volt sem a Falkám tagja, sem ismerős, de egy biztos volt, természetfeletti, vérfarkas, mint én. Emberi lépteket hallottam, akkor nem volt még a másik alakjában. Próbáltam úgy tenni, mintha semmit sem vettem volna észre a közelem lépő lábakból. Mikor már lassabban közeledett felém, nehogy feleszméljek rá, támadtam.

A levegőbe ugrottam kecsesen, akár egy ragadozó, rávetettem magam. A négy nagy mancsaimmal leszögeztem a földre a kezeit és a mellkasommal pedig a lábait. Vicsorogva ránéztem a támadóból lett áldozatra. Nem hittem el, hogy ő volt az, mikor találkozott a tekintetünk. Tengerkék volt a szeme, sehol sem láttam benne félelmet, amik álmomban jelentek meg. Ugyanaz a fehér bőr volt, mint amikor utoljára láttam és ugyanaz a vidám csillogás a szemében. A szája mosolyra görbült.

- Remélem, megismersz, Angelique - mondta örömtől duzzadó hangon. Ő volt az, Niall.