6. fejezet: Fantomok

- Niall...- mondtam suttogva ezt a szót, amit azt hittem soha nem fogok kimondani. Annyira vártam, hogy egyszer láthassam, és most itt van előttem. Magas és izmos, az arca férfias volt. Markáns orra lett, a szeme pedig ugyanaz a huncutul csillogó világoskék, ami álmomban néz rám. Nem tudtam meddig nézhettem vele farkasszemet, mikor megköszörülte a torkát. Akkor tudatosult bennem, hogy még mindig ránehezedtem. Leszálltam róla, ő meg felállt. Semelyikünk sem szólalt meg, várta, hogy a másik kezdeményezzen. A számba kaptam a ruháimat és a fa mögé futottam velük. Gyorsan a másik alakba tértem vissza. A földön feküdve még fájt a változás, hisz a csontjaim, a szerveim változtak aztán gyorsan vissza. Fájdalmakkal járt. Erős fájdalmakkal.

Kiléptem a fa árnyékából és Niall még mindig ott volt, mikor elmentem. Odasétáltam hozzá, de ő csak bámult és a döbbenet szikrája kapott lángra kékes szemében, ami lassan tűzijátékká alakult.

Hirtelen a szellő lehűlt, erősebb lett, szinte orkán erejűvé vált. Az ég egyre jobban felvette a fekete színt, akár az éjszaka, de még reggel volt. Az ezer és ezer szürkés viharos felhők tódultak egymásba, villámokat szórva. A hangjuk olyan volt, mint a dob ritmusa, hangos és mély, közben bevilágítva az ég azon részét, ahol a képződött. Az ég leszakadt. Az eső eleredt. Nem tudtuk, hogy lehetett egy gyönyörű nyári napból, hirtelen egy orkános viharos idő, ami képes kitépni gyökerestől a magas és tömör fákat is. Niallra néztem, ő meg rám. Nem tudtuk, mit tegyünk. Nem tudtunk mit tenni. Az erdő fáit két oldalra hajlította a szél hatalma. Közüle pedig két nő alakú lény lépett elő. Átlátszóak voltak, mint a tükör, szemükben az Örök tűz gyulladt meg, a testük mintha jégből lett volna, gyönyörűek voltak, de veszélyesek. A szívük egy fekete rózsa volt, amit körülölelt valami zöld massza. Nem lehetett megmondani, mi lehetett az. Egyre közelebb suhogtak hozzánk, a földbe gyökerezett a lábunk. Megálltak nem messze tőlünk és elmosolyodtak. A szájuk vékony vonal volt csak és a fogaik akár a cápának, tűhegyesek és hosszúak. Tudtam mik voltak, fantomok. Ők a bosszúból, a kínból és a szenvedésből kapják energiákat. Az emberbe beleköltöznek, és úgy tesznek, mintha a saját gondolatai lennének és így késztetik a rosszra, néha még gyilkolásra is. Csak hallottam róluk és meséltek, de még soha nem láttam őket. Pontosan olyanok voltak, ahogy elmondta nekem Sam.

- Kiválasztott…- mondta nekem a közelebb álló. Mindkettő rám szegezte égő tekintetét.- Kellesz neki. Akar. Vissza szeretne kapni - mondták, és a hangjukban rejtőzött a gyűlölet.

- Kinek? Miről beszéltek? Kinek kellek?

- Alysonnak, és megszerezzük, amit akar.

Ezzel rám vetették magukat. Közelükben minden hideg volt. Hozzámért az egyik és szinte megfagytam. Fagyos és kemény volt az érintése. A bőröm bizsergett.

- Nem menekülhetsz - mondták kórusban és megfogták egymás kezét.- Carefore tinginding ó-ó. Me hot me bas-e’. Carefore tinginding ó-ó. Me hot me bas-e’.

Ezt a két mondatot kántálták. Egyre jobban égett a szemükben a tűz és egyre erősebben kellett kapaszkodnom Niallba és a földbe, nehogy elsöpörjön a szél ereje. Ebben a pillanatban megéreztem valamit bizsergést a nyakamban. Elfogott a remegés, mint mikor lámpalázas az ember. Aztán forróság öntötte el a lapockáim közti területet, és lassan lekúszott a lábamba és végül a nyakamba kötött ki. Mélyről feltörő tűz szikrája ébredt fel a gyomromban és egyre csak remegett és terjedt, míg a torkom is lángolni kezdett, mintha valami csípőset vagy valami keserűt ízleltem volna. Végül mozdulatlanná dermedtem. Szemem tágra nyílt és a nyakamhoz kaptam. Felsikoltottam.

- Mi a baj?- nézett bele a szemembe Niall aggódóan, de a félelem leple ráragadt. Akartam levegőért küzdeni, de nem tudtam. Egy erő visszatartotta előlem a friss levegőt. Az életem nélküle fabatkát sem ért. Az életelemem, az élethez maradáshoz szükséges dolgot.

- Levegőt!- kiabáltam. A testem ívben megfeszült, majd nyersen és fájdalmasan felköhögtem, mintha hányni kellene, de semmi sem jött ki a számon. Próbáltam megint köhögni, de semmi. Éreztem a fejembe tóduló vért, égetett. A fantomok hideg és gonosz nevetése töltötte be a fülemet. Most már könnyek is előbukkantak belőlem, a földre rogytam.

Niall szemszöge:

Angelique a földre rogyott és a torkát szorongatta. A két jeges nő meg csak röhögött, de az egyik megdöbbent és megszólalt.

- Életbe kell hagyni Alysonnak! - mondta és gyorsan elengedték egymás kezét. Angelique köhögve próbált felállni, de visszahanyatlott a fűtengerbe. Odarohantam, viszont a lábam megakadt egy nagy gyökérben. Eddig nem is volt itt. A folyóhoz, hogy kerülhetett gyökér? Mikor próbáltam logikus magyarázatot keresni erre a jelenségre, a gyökérzet kezdett a földből kinőni, és már életre kelt. Önmagát tudta irányítani. Soha nem láttam még ilyet. A szívem a nyakamba dobogott és kiugrani kész volt bármelyik pillanatban. A lábamra tekeredett a homokos fa gyökere, és lebilincselte a lábamat. Nem tudtam mozdítani, akár mennyire vonaglottam és küzdöttem, csak azt értem el, hogy erősebben tapadt rám. A növény egyre jobban csavarodott rám, már egészen a derekamig kúszott fel. Ránéztem a lányra, de nem volt sehol, csak a helye, ahol eddig tartózkodott. Itt hagyott. A könnyek égették a szememet. Életemért küzdöttem és itt hagytak. Nem bírtam, előtörtek a sűrű könnyek. Meg fogok halni. Az egyik nőféleség elém lépett. A közelében minden hideg és romlott volt. Áporodott szaga volt és valami rothadt hús szagához hasonlított. A gyomromban kavargott a reggelim, majdnem felfordult a gyomrom ettől az undorító bűztől.

- Kár lenne érted. Helyes kis pofikád van és mennyi ember be tudna neked dőlni- mondta, miközben az egyik ujjával végig simított az arcomon. A helyén égetett valami, és egyre jobban fokozódott. Mintha égő vassal égetnének a bőrömet. Fájdalmamban felkiáltottam, mikor erre a két gonosz nőszemély nevetni kezdtek. Minden egyes esőcsepp lepergett róluk. Villámlott egyet és az egész villámcsapás fénye bevilágította folyópartot. Megláttam a lányt.

Az egyik lénynek arca kicsit eltorzult, és a kínszenvedés maszkja került rá. Egy kard állt ki a mellkasából, ami a rózsa felét leszakította. A zöld massza folyt ki belőle, ami gőzölgött és a füvet kiégette. Angelique volt az. Belenyúlt a nő testébe és kivette a fekete rózsa további maradékát. Mikor kikerült a jégből a rózsa, hamuvá porladt. Az eső lemosta a lány kezéből, de a zöld massza ráragadt. Sehogy sem jött le, még az eső vad szakadása sem szedte le a kezéről. A másik nőnek a tekintete tüzelt, akár egy tűz fogságában rekedt épület, amit már nem lehet megmenteni. A halott nő pedig olvadni kezdett, a massza pedig csak ömlött és ömlött, mintha nem lenne se vége, sem hossza belőle. Végül eltűnt, mintha itt sem lett volna, csak a zöld trutyi árulkodott arról, hogy itt jelen volt pár perce, és meghalt.

- Nem tudod, még mit tettél, te lány! Megbánod, hogy megölted a húgomat és Alyson is tesz róla!

Ezzel tűz lobbant ki a földből és egy kört alkotott melynek belsejében a nő tartózkodott. Végül eltűnt a tűzzel együtt. A gyökér mintha nem is lett volna a lábamon csak a néhol horzsolások és karcolások jelezték erős fogását a lábamon. Mintha itt sem lett volna, úgy tűnt el a tűz, a nő és a rossz idő. Éreztem magamon, hogy elkezd párologni rólam a víz, a meleg nap sugaraitól. Vége. Megkönnyebbülés lágy hulláma járta át a testemet a meleg sugarakkal együtt. Térdre rogytam hirtelen és rá pillantottam Angeliquere. Ő a földön feküdt. Nem mozdult. A szívemben éreztem azt a fájdalom érzését, amit még soha nem éreztem. Odafutottam hozzá és kitapogattam a pulzusát, aminek gyenge ütemét észleltem meg. Még él. A könnycseppek sokasága tört elő, de nem foglalkoztam velük. A kezembe kaptam a lány majdnem élettelen testét és futottam vele, haza. Haza a menedékbe, biztonságos otthonba. Futottam vele, de hirtelen valami nekem ütközött. Majdnem elejtettem a lányt. Egy toronymagas magas férfi állt előttem és Angeliquere pillantott és düh uralkodott el viharos tekintetében. Nem tudtam ki ő, de biztos köze volt a karomban lévő lányhoz. Meg fog halni, ha nem viszem el Harryhez. 

5. fejezet: Egy régi ismerős

Hirtelen valaki megfogta a vállamat. Kizökkentett a múltam vad tengeréből. Erős keze volt, majdnem átérte az egész váll részemet. A tenyere melegséget sugárzott erőtlen testembe, amely a sok sírástól elgyengült. Megfordulva Sam világoskék szemével találtam szembe magam. Részvét és bánat sűrű keveréke tükröződött benne. Mindenkinek ezek az érzések kavarogtam a tekintetükben, amikor rám néztek. Sajnáltak. Én pedig utáltam a sajnálatot vagy, ha sajnálnak. Odahúzott magához és erős ölelésesébe zárt, próbált megóvni attól, hogy szétessek, de sajnos elkésett vele. Már rég mardosott a bűntudat keserű érzése, belülről már szinte felemésztett, elpusztított. Éreztem a szíve ritmikus dobbanásait, a vére gyors keringését, az erdő friss illatát és a vér bódító aromáját. Vadászatot. Az állkapcsom sajgott a csontok töréséhez, a fogaim a friss hús tépéséhez, a lábam meg a vad iramban járó villámsebes futásnak. Sóvárgás fogott el az erdő felé. A nyitott hátsó ajtót Sam nyitva hagyta, és most kintről, langyos, friss levegő söpört végig a konyhán. A bőrömet kirázta a hideg és minden egyes szőrszálam a kezemen égnek eredt. A nap kósza sugarai törtek maguknak utat a vékony függönyökön, melyet a falon kékes-lilás színbe festette az anyag színe. Olyan volt, mint a gyémántok fényének színe töltené be a konyha falait.

- Nekünk is hiányoznak, hidd el, de nem szabad magadban tartanod a gyászodat és saját magadat. Mi számítunk rád. Te vagy az alfa, az alfánk - mondta és elindult a hosszú lépcsőn felfelé, egyetlen pillantást vetett hátra és eltűnt. Az utolsó mondata az-az idegen hang megismételte- Te vagy az alfa, az alfánk. 

Igaz. Én vagyok az alfájuk, de nem tudom, hogy képes vagyok ennyi felelősséggel megbirkózni, egyedül. Mindig volt valaki mellettem és segített. Most csak magamra és a Falkámra bízhatom magam.

Mégsem voltam teljesen egyedül, hiszen Ők ott vannak, a halál fekete leple alól is kihoztak. Tartozom nekik. Tartozom annyival, hogy az alfájuk leszek, a legjobb alfájuk. Muszáj, volt kiszellőztetni a fejemet. Tisztán kell, hogy gondolkodjak. Most minden zavaros volt minden gondolatom. Kiléptem a hátsó ajtón és levettem a sportcipőmet. A lábam szinte eggyé olvadt a selymes fűszálakkal, kicsit csiklandozta a talpamat, de olyan érzés volt mintha repülnék, a fellegekben járnék.

Elkezdtem ritmusosan futni az erdő felé, mikor beértem a fák vastag törzsei közé, megálltam egy pillanatra.

A nap meleg sugara próbált bejutni a sűrű magasra nőtt növények közé. A fényes aranykorong meleg ragyogása bevilágította az erdő minden szegletét, olyan volt mintha egy kis varázslatos, mágikus erdőbe csöppentem volna. Most egy- két levélen álltam, aminek kicsit érdes volt a felülete. Hiszen nyár vége felé járhatott az idő. Lassan beköszönt az ősz. A levegőben is érezhető volt a változás, melyet a gyenge szellő hozott magával. Már nem volt meleg a légáramlás, langyos volt, ami csak hűlni fog. Lehetett hallani a madarak vidám csicsergését, a kis rágcsálók halk szívdobbanásait, a gyenge szellőt, miközben belekap minden levélbe és selymes virágszirmokba, néhányukat leszakít és sodorja magával a végtelenségig. A legtöbb levél élénkzöld volt, és néhol már a szélük bebarnult. Csodálatos volt minden. Még ha, nemsokára nem is ez a táj fog visszatekinteni rám, hanem az ősz barnás és vöröses színei, akkor is. Még, ha utoljára is láthattam volna a nyarat.

Elindultam az erdő mélyébe. Nem futottam olyan gyorsan, mert gyönyörködtem a tájba, ami minden pillanatban egyre sötétebb lett. A levegő hidegebb lett a talajjal együtt, a fák sűrűbben nőttek a növények burjánzó virágaival, amik eltorlaszolták a sugarak bejáratát. A nap sugarai kezdtek elhalványulni, eltűnni. Később már kezdtem hallani a víz, morajló csobogását. Víz. Ez kellett nekem, egy kis lubickolás. Utoljára. Most gyorsítottam lépteimet, minél előbb látni akartam a folyót. Sokat jártam el oda, hogy meleg nyári napokon megmártózzak egy kicsit, vagy ha épp ki akarom tisztítani a gondolataimat. Valami megválaszolhatatlan erő hatására mindig vonzott engem a folyó. Ha ott voltam, mindig gyönyörködtem az átlátszó vízben, ami mint egy tükörkép tekint vissza rám. Az arcomat mindig homályosan látom, de így is észrevehetően nézem a vonásaimat, amik olyanok, mint anyáé.

Megálltam egy fa előtt, ami takarta a másik oldalon elhelyezkedő és hívogató folyamot. A végtagjaim már sóvárogtak a hideg víz érzéséhez. Egy gondolat tört felszínre bennem. Emlékszem mi történt ott régen. Ott találkoztam egy fiúval. Halvány szőke haja a nap sugaraiban fürdött, fakó hajtincsei a szemébe hulltak. A bőre világos volt, akár az enyém, a szeme pedig a legvilágosabb tengerkék, amit valaha életemben láttam, még Samnek sincs ilyen gyönyörű tekintete. A színekben vidám csillogás bujkált, amit szépen ívelt ajkai meg is mutattak. A mosolya szívmelengető volt, majd elolvadtam és mikor kimondta a nevemet, akár egy imát.

Sokat gondoltam rá, és már mióta vártam, hogy utunk egyszer találkozzon. Csak egyszer. Egyetlenegyszer.

Az álmaimban és néha felbukkant, nem tudtam néha nem rá gondolni. Talán ez egy jel?

A fa mellett elmentem és vakítóan sütöttek a szememben a meleg napsugarak. A testemen éreztem azt a meleg takarót, a nap melegét, mely körülölet. A szememet kinyitva láttam a szivárvány fényű hűsítő folyó vizét, mely átlátszó volt, akár egy üvegdarab. A lábam maguktól elvittek a folyó partjára. Belemártottam csupasz lábamat és a hűvös víz nyaldosta bokámat. Kicsit átfagyott a lábam ezért olyan volt a hideg víz, akár egy meleg fürdő. Körülnéztem minden érzékszervemmel, de nem hallottam és nem is láttam senkit errefelé. Ezt kétszer megismételtem, mikor megbizonyosodtam, hogy biztos nincs senki a közelben, levetkőztem és nem messze a víztől letettem a selymes fűtengerbe a ruhadarabjaimat. Négykézlábra ereszkedtem és hirtelen bizseregni kezdett mindenem. A végtagjaim, a belső szerveim, minden. Az erő átjárta minden porcikám. A bordáim megnagyobbodtak, a gerincem mentén előtüremkedett a sűrű fehér bundám egy része, a lábaim hosszabbak és izmosabbak lettek, amelyeken megint megjelent a sűrű bundám. Az állkapcsom egy reccsenéssel megnövelte magát. Végül a víz előtt álltam a másik alakomban, a farkaséba. Még utolsó energia löketeket éreztem a bőrömön. A mancsaim már a vízben álltak a puha homokszemcsékben, amibe félig belesüppedtek a súlyomtól. Puha selyemként takarta be a nagy mancsaimat az összes kis homokszemcse. Mikor emeltem volna fel a hátsó mancsaimat, észleltem magam mögött, hogy van valaki. Beleszagoltam a levegőbe, és ismeretlen volt. Nem volt sem a Falkám tagja, sem ismerős, de egy biztos volt, természetfeletti, vérfarkas, mint én. Emberi lépteket hallottam, akkor nem volt még a másik alakjában. Próbáltam úgy tenni, mintha semmit sem vettem volna észre a közelem lépő lábakból. Mikor már lassabban közeledett felém, nehogy feleszméljek rá, támadtam.

A levegőbe ugrottam kecsesen, akár egy ragadozó, rávetettem magam. A négy nagy mancsaimmal leszögeztem a földre a kezeit és a mellkasommal pedig a lábait. Vicsorogva ránéztem a támadóból lett áldozatra. Nem hittem el, hogy ő volt az, mikor találkozott a tekintetünk. Tengerkék volt a szeme, sehol sem láttam benne félelmet, amik álmomban jelentek meg. Ugyanaz a fehér bőr volt, mint amikor utoljára láttam és ugyanaz a vidám csillogás a szemében. A szája mosolyra görbült.

- Remélem, megismersz, Angelique - mondta örömtől duzzadó hangon. Ő volt az, Niall.

4. fejezet: Múltam... II.

- Gyönyörű vagy!- mondta rekedtes hangon, leheletvékonyan érezhető volt még a fájdalom benne. Megfogta az apró kezemet és odavezetett a tükör elé, mellé állva nem hittem a szememnek. A hosszú göndör haja, amin a nap sugarainak fénye szinte arannyá változtatja, egy kis vöröses beütéssel, olyan volt, mint nekem. A szemei is akár az enyémek, türkiz kék, átlátszóak, akár egy üveggolyó csillogása. A bőre porcelánszerű, mint a régi babámnak, Sisinek. Őt még apukámtól kaptam kiskoromban Karácsonyra. Mindig vele játszottam mindennap minden percében. Mindvégig vele aludtam, vele mentem el fürödni és közben letettem a kis székemre, hogy nehogy vizes legyen, közben néztem őt. A sötétvörös haja a vállaira omlott és volt egy nagy, arany masni a hajában, ami összetartotta az elszabaduló hajzuhatagát, ami selymes volt a sok fésüléstől. A fehér arcán egy kellemes mosoly ült, aminek színe olyan piros volt akár a vér. A szemei barnák voltak akár egy ártatlan őzé, a ruhája ősz színeiben játszott. Sötétbarna, arany, vörös, sötétzöld és bézses színek. Olyanok voltunk anyukámmal, mintha ikrek lennénk. A könnyei még utat törtek maguknak, de elálltak kis idő múlva. Határozottan feltettem a kérdést.

- Mi a baj anya?- fogtam meg selymes kezét és odavezettem a frissen ágyazott ágyamhoz. Leültünk és rám nézett. Bizonytalan volt, hogy elmondja-e amit tud, vagy mi bántja. Rámosolyogtam és erőt sugalltam felé. Akár egy ijedt kisgyerek, aki rosszat csinált és nem meri elmondani, nehogy büntetést kapjon.

- Az apád....Ő..

Nem tudta kimondani. Megint előtörtek a könnycseppek. Mi van az apámmal? Mit csinált? Vagy mit tettek vele?

- Mi történt vele?- szinte súgtam a szavakat. A torkom összeszorult és alig tudtam nyelni-köpni.

- Elment. 

A fülem hallotta ezt a szót, de nem tudtam felfogni. Tegnap este még lányának szólított és most meg elment, itt hagyott. Miért tette volna ezt? Hiszen szeretett. Vagy nem? Nem is éreztem, hogy az arcomon már a fájdalmam és a keserű bánatom épp tovaszáll könny formájában. Anyukám a karjába zárt, nem tudtam elviselni ezt. Ellöktem szeretett anyukámat és lefutottam a lépcsőn. Lent mindenki könnyes tekintettel meredt rám, de én nem szenteltem több figyelmet rájuk, mert csak futottam és futottam. Az erdő árnyékaiba haladtam, elrejtve magamat és a kínomat, mely úgy tombol bennem, mint egy elszabaduló hurrikán. Hallottam, hogy mindenki a kiabált és utánam indultak. Gyorsítottam, az így is már gyors sebességemet. A nevemet kiabálták, kérték, hogy álljak meg, de nem voltam rá képes. Testem minden porcikáját átjárta az erő, és egyre gyorsabb iramra késztetett. A hátam mögül hallottam a talpak vad iramát és gyorsan átugrottam egy farönköt és hirtelen jobbra fordultam a folyó irányába. Éreztem a friss víznek a csobogó hangait, és lépteim zaját elverte a folyó lágy csobogása. Tovább gyorsítottam, de még ezt is fokozni akartam. A lábaim még gyorsabb iramot követeltek. Szükségem volt rá. Szinte sóvárogtam értük. A lábaim villámsebesen mozogtak, szinte alig láttam őket. Elmosódott minden előttem. Az erdő napfényben pompázott, ahogy a vér az arcomba tódult, úgy éreztem, mintha a szemem is izzana. Pislogtam egyet, és kitisztult a látásom, élesebb lett. Mintha, a nappal még világosabb lenne, mint azelőtt. A helyzet azonban az volt, hogy nem is volt szükségem a szememre. A lábam ösztönösen tudta, hová kell lépnie. A bennem izzó düh és fájdalom minden egyes villámgyors lépéssel alábbhagyott, és átadta a helyét a puszta kimerültségnek. Teljesen eluralkodott rajtam. Szabadság. Féktelenség. Soha nem éreztem ezeket a felszabadító érzéseket, de biztos voltam benne, hogy többször meg akarom ízlelni ennek a fenséges érzéseknek a zamatát. Csodálatos érzés volt... Olyasmi, amilyet még azelőtt még soha nem éreztem. Rengeteg energia szabadult elő. Ez az energia belőlem jött. Ez az én erőm volt. Amit senki sem vehet el tőlem, mert hozzám tartozik. Hátrabillentettem a fejemet, és futás közben figyeltem a világos égboltot, ahol néhány élénk fehér felhő vonul át. Hagytam, hogy áthasson az erő érzése. Meleg futott végig a karomban, a lábamban, s végül a mellkasomban.

- Most már te uralkodsz rajtuk- erősítette meg érzéseimet az-az idegen hang, miközben tovább futottam. Végre áttörtem a korlátokat. Végül megálltam és ólomsúlyosnak éreztem minden porcikámat, de felemelő érzés volt. Hirtelen bizseregni kezdett mindenem. Aztán fájdalom erős hulláma tört elő minden egyes végtagomba. Térdre rogytam az erő hatalmának, aztán négykézlábra. Fájdalmamban felüvöltöttem, de amilyen hang előtört belőlem, az nem az enyém volt. Valami mély és vad. Egyáltalán nem hasonlított az én hangomhoz. Az egész testem izzadt, vonaglott. Nem tudtam miért, nem tudtam mi okból. Nem tudtam mi baj lehet. Aztán, a hátam kettészakadt, a gerincem mentén sűrű, hófehér bunda tört elő. A csontjaim hangos ropogással jelezték, hogy eltörtek, nőnek és összeállnak megint. Abban a pillanatban meg akartam halni, annyira fájt. A kezemből fehér szőr bukkant elő, és hatalmasra nőtt, karmokkal a végén, aminek a hegyei egyetlen suhintással végezhetnek bárkivel, bármivel. A ruháim szakadtan estek le rólam, a fűre esve. Az állkapcsom reccsent egyet, és hirtelen megnőtt a háromszorosára. Éles és hosszú fogak kerültek belé. A földre rogytam végül, minden erő elhagyott. A levegőt sípolva vettem, annyira szükségem volt rá, mint a sivatagban az embernek a vízre. Rettentően. A szívem vad iramát és az erdő csendjét hallottam csak. Nem tudtam mennyi ideje feküdhettem ott, de egy fiút láttam meg. Mikor észrevett, elkerekedett a szeme. Odarohant hozzám és a pulzusomat kereste. Belenéztem a szemébe, gyönyörű világoskék volt. Melegség és megkönnyebbülés áradt belőlük. Gyerekes mosolyt csaltam ezzel az arcára, amitől majd elolvadtam. Szőke haja az arcába hullott, és egy laza mozdulattal elsöpörte.

Nagy nehezen felálltam, de kudarcot vallottam. A titokzatos megmentőm segített talpon maradnom, vagyis négy lábon. Négy lábon? A folyó partjához bicegtem, de nem mertem belenézni. Mi van, ha szörnyeteg lettem? Mi van, ha anyám nem fog megismerni? Nagyot nyeltem és belenéztem az átlátszó folyóba. Egy hófehér bundájú farkas kölyköt láttam. A szemem olyan, mint az enyémek, sötét türkiz kékek. Az orrom szénfekete és hegyes, fehér fogaim virítottak a rózsaszínes, hosszú nyelvemnél. Farkas lettem. Átváltoztam. Átváltoztam! Még senkiről sem hallottam, hogy ilyen korán átváltozik. Soha. Én vagyok az első. Még jobban megnéztem magam és örültem, amit láttam. A bundám makulátlan fehér volt, és teljesen elütött szemeim türkizétől.

- Ki vagy?- kérdezte tőlem a fiú. Ránéztem és nem féltem tőle. Ő is legalább annyi éves lehetett akár én.

- Angelique- mondtam halkan s ő elmosolyodott. Furcsa volt így beszélni, de jól lehetett érteni. Odajött hozzám és átölelt. Kellett most valaki, aki öleljen és mellettem legyen, én viszonoztam az ölelést egy arcra nyalással.

- Én Niall vagyok- mutatkozott be kedvesen. Bokorzörgésre és a nevemet üvöltő emberekre lettem figyelmes, a fiú még egyszer rám nézett és rám emelte fénylő tekintetét- Angelique, nem feleltek el téged.

Ezzel elfutott. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan suhant az erdő növényei közé, de utoljára visszatekintett és várta mit válaszolok.

- Én sem foglak elfeledni Niall. 

Erre mosolygott és örökre elnyelte őt az erdő árnyéka. Anyámat láttam meg felém jönni. Megdöbbent a látványtól, ahogy a többiek is. Mindenki engem nézett, néhol döbbent tekintetet láttam, néhol meg büszkeséget véltem felfedezni. Egytől egyig, akik itt voltak, letérdeltek és fejüket lehajtották, még anyukám is. Miért tették ezt?

- Kiválasztott...- mondták egyszerre ezt a szót, aminek nem tudtam a jelentését, a következő napig.