19. fejezet : Ariz Istennő és egy másik alak

A könyv gyönyörű és titkokat rejtett el előlünk, amikre szükségünk lett volna. Muszáj megszerezni a benne lapuló titkokat, mert azok nélkül nem tudunk elindulni a kard nyomába. A zár formája nagyon furcsa volt, nem a szokásos, ami minden ajtót nyit. Furcsa alakja volt, nem mindennapi egy zárhoz képest.

Hanem valami furcsa könnycsepp, vagy talán szív féle forma?

Nem tudtam megmondani az alakját, de egy biztos volt, hogy nem egy közönséges kulcs nyitotta. Valami más. Mikor hozzáértem a könyvhöz, erő járta át a karom és el tudtam olvasni a könyvre írt betűket. Mintha a könyv felszínre hozta volna, a rég elfeledett nyelvet, amit tudtam, de nem ismertem föl.

Ez állt rajta: „A Kiválasztott Fehér Farkas”

Velem kapcsolatos és én szeretnék, minél többet megtudni arról mi vagyok és kivel állok szemben.

Ki az, aki meg akar szabadulni tőlem?

Akinek a gyenge pontja vagyok, a végzete?

Ki Alyson?

Miért jönnek el a területünkre az ellenségeink, akik nem megölnek, csak játszanak velünk?

Miért?

Annyi kérdést tudnék föltenni, de annak legalább a 80%- a megválaszolhatatlan marad. Arra senki sem tudja a választ, csak az ellenségeink.

De, nem mehetek oda, hogy megkérdezzem, miért nem öltök meg? Nem mehetek oda, hogy föltegyem nekik. Sam jött oda hozzám, Niall kíséretében.

-Mi ez a könyv? – kérdezték és egyre többen jöttek oda körénk.

- Ez Rólam szól. – mondtam suttogva.

- Az ősi könyv? – mintha csak magának mondta volna Louis apja, de mégis nagy szemekkel meredt a titokzatos könyvre.

- Miért? – kérdeztem, és határozottan rájuk néztem.

- Mert, ehhez a könyvhöz csak a víz törzséhez tartozó farkas foghatja meg, senki más. Ez a könyv a víztörzsének az Ősi könyve, a legendáiról, ami valóság alapúak. – mondta, de mikor meg akarta fogni, valami erő visszataszította a kezét. Mintha valami mágnese taszítás lenne. Olyan, mint a negatív és a pozitív pólus taszajtja egymást és ő volt a negatív erő. A kezét eltaszította az-az erő.

- Mi ez? – én simán megérintettem a durva anyagát a könyvnek, de ők nem.  Valami varász tört elő a könyvből. A levegő hirtelen kellemesebb lett, nem éreztem a csontig hatoló hideget. Kezdett felengedni a kezemről a jég.

A torkom kapart a hideg levegőtől, hiába melegedett fel valami fura okból a levegő. A könyv fénylett, egyre jobban betöltötte az arany ragyogása a jeges termet. A terem pompázott az arany fénytől, ami átlátszóvá tette a jégfalakat, amik végtelennek tűntek. A falakon arany ragyogás volt látható, mint az első napsugár egy hosszú jégcsapon megcsillanó fénysugár lenne. Eltakarva a szemem, éreztem, hogy többen vagyunk, egyel a teremben, mint eddig voltunk. A könyv fényétől nem láttam ki lépett be a hidegbe, de a többiek mind arrább álltak, hogy utat adjanak neki. Mikor a könyvnek a fénye elviselhető volt, megnéztem a betolakodót. Hirtelen megint éreztem a csontig hatoló hideg levegőt, de ez százszor rosszabb volt, mint eddig. Tényleg csontig hatolt a hideg, belülről szúrt a jeges kés, ami teljesen átfagyasztotta a csontjaimat.

A legtöbben engem figyeltek, és a szívem a torkomban dobogott. Magabiztosan néztem bele a nő szemébe. A nő felől áradó hideg egyre elviselhetetlenebb lett, ahogy közeledett hozzám, és nem sokára már olyan dermesztő volt, hogy fájt a lélegzetvétel. A hideg nő meghajolt előttem, így mutatta ki a tiszteletét felém, én pedig csak a számat erősen összeszorítva tudtam megakadályozni a fogam vacogását hajolás közben. A többiek szinte megfagyva álltak egyhelyben, de a szívük egyenletes dobbanásai elárulták, hogy nincs semmi bajuk szerencsére. Nagyon vékony jég borította őket, de attól nem tudtak mozogni.

Odafagytak.

Én miért nem fagytam meg ennek a nőnek a közelében, a többiek meg igen?

-Angelique O’Reinen. – szólalt meg a nő reszelős hangon, és ettől égnek állt a hátamon a szőr.

- Milyen remek, hogy itt talállak. – mondta most kicsit lágyabban, de még mindig sugárzott belőle a hideg.

Tudtam ki ő.

-A részemről a megtiszteltetés, Ariz Istennő. – mondtam és minden akaraterőmre szükség volt, hogy ne remegjen a hidegtől a hangom, aztán letérdeltem előtte. Régen legendákat olvastam róla, hogy ő kovácsolta a kard vízhez tartozó egy részét.

 Valami reszketés mégiscsak hallatszott a hangomban, és nemcsak a hideg miatt. A legendákban az is benne volt, hogy Ariz Istennő imádja a félelmet, és fájdalmat okozni másoknak, amit élvezettel tesz és néz.

 Az, ami a mesékből bennem maradt, hogy élve bezárta őket egy jégszoborba, Örökre.

Mindközül ez volt a legnagyobb büntetés, ami kaptak tőle.  Először valami kékes lángot küld azokra, akik bűnt követtek el ellene, amiből a lábát szorosan tartotta a jég. Jég kúszik felfelé a lábukon, gyorsan. Egy pillanat alatt eléri az ember hasát, pedig a másik pillanatban még csak a bokádat tartotta kegyetlenül szorosan. Olyan érzés volt, mint a hideg tűket szurkálnának a bőrödbe, égetett egyben. Mikor betölti a szádat az Örök Jég, azt hiszed, meghalsz pár pillanata alatt.

De, nem.

Nem bírsz lélegezni, a tüdőd levegőért ég, nem bírsz mozdulni, mert a jég fogva tart. Fuldokolsz a jégtől, a bőröd is már annyira fáj a jeges érintéstől, mintha le akarna válni rólad. Szeretnél ilyenkor elájulni, azt kívánni, hogy ragadjon el a sötétség, de annak ellenére, hogy nem jutsz oxigénért, nem halsz meg. Látsz, halsz mindent, de senki és te magad sem tud semmit tenni. Mert, aki segít, az is ebbe a csapdába jut. Örökre abba a jégszoborba kerülsz, és végig nézed a világ változásait, miközben egy perccel sem leszel öregebb.

 Ez a legrosszabb büntetés, Örökre szenvedni.

Kíváncsi jeges tekintetével nézett engem, miközben ezek az emlékek lefutnak bennem a fantáziámmal bónuszban. A szeme színe nem volt kék, sem fehér. A kettő között. Nem volt pupillája, ezért olyan félelmetes volt. A bőre nem emberi volt, hanem olyan jeges, átlátszó, de kemény. A ruhája hóból volt, csillogott mintha csillámport öntöttek volna rá, gyönyörű volt. Hosszú volt a ruhája, uszállyal, ami pedig jégből volt, tüskés jéggel. A haja hófehér volt, de nem öregítette gyönyörű természetfeletti fiatalságát, pont ellenkezőleg. Hosszú szög egyenes loknik keretezték hófehér bőrét és nőis derekét, amit verdesett a fényes hajzuhataga. A hideg még egyszer végigfutott a testemen, de most olyan volt, mintha minden egyes szőrszálam belém vágna.

-Azért jöttem leányom, mert kevés az idő! Nemsokára eljő a sötétség, ami mindent beterít, figyeljétek az első jelet, mert bármikor bekövetkezhet. Keressétek a kard részeit, mert megszerezhetik a démonok előletek! A jóslatból induljatok el, ami csak egy egyszerű rejtvény, nem több. Ott találkozol velem és a Víz Istennőjével, Iríz Istennővel. – ezzel már el is tűnt Ariz Istennő, a kegyetlen jeges hideggel. A többekről letöredezett a jég, amik beterítették őket.

- Moooost..rögtöön.. meeenjünk..aa háázzzba! – mondta Louis apja és mindenki elindult a meleg helységbe. A könyvet magammal vittem és elindultam a Falkám kíséretében, ahol Sam rám mosolygott.

****

Miközben mindenki legalább három pokróccal körbetekerte magát, forró csokit szürcsölgettek, de még mindig át voltak fagyva. Valamit nem értettem, mert én nem fagytam át. Egyáltalán nem fázok most.

De miért?

Harry ült le mellém, két forró csokit szorongatott fagyos kezeiben.

-Köszönöm. – vettem el a kezéből a forró italt, és egy pillanatra találkozott a kezünk. Mintha valami tűz lobbant fel volna a kezünk között, de nem csak mi éreztük ezt. A szobán mintha hurrikán szabadult volna fel, de csak egy másodpercig tartott az egész. Magamban éreztem, hogy valamelyik farkasom a felszínre akar törni. Valami újat éreztem most, valami mást, mint amikor a fekete farkasom tör elő. Most valami lágyabbat éreztem, mint amikor a lágy szellő simogatja a bőrömet, de közben átjárt az erő. Más volt, mint a többi esetben, a fekete farkasomnál valami erős tűz járt át, de most valami más. Ez lágyabb volt, sokkal, de közben éreztem a levegő erejét. Erősebb, olyan, mint egy hurrikán.

-Angelique! – mondták nekem, és nem értettem miért.

- Nézz bele! – mondta Sam nekem, miközben a mellettem lévő tükörre mutatott. Belenézve tágra nyílt a szemem. Egy szellem farkas lebegett a bőröm peremén, akinek a tekintetében tombolt a vihar, de közben lágy volt, mint egy kellemes szellő egy meleg, nyári napon, ami végig frissít a területen. A bundája nem fehér volt, sem fekete. A bundája színe szürke volt, a levegő farkasok alakja lebegett a bőröm peremén.

- Mi történik velem? - nem tudtam már semmit.

- Lett egy másik alakod, de szerintem mindenkinek elég volt mára. Holnap mindent kipihenve megbeszélünk. - mondta Mr. Tomlinson.

Piros pont neki. Ez volt a mai nap eddigi legjobb ötlete.

17. fejezet : A fekete farkasom

Hirtelen beleütköztem egy nőbe. A haja hosszú hollófekete volt, a fenekét verdeste. Olyan egyenes volt, mintha vasalóval tették volna ezt vele, de nem, eredetileg is ilyen neki. A bőre porcelánszerű volt, akár nekem, de neki kicsit sápadtabbá tette a fekete haja. Magasabb volt nálam majdnem egy fejjel, és eléggé vékony alkat volt. A szemei, amik engem vizsgáltak, mélykékek voltak, és a kék színt teljesen kiemelte a bőre és a haja kontrasztja. A ruhája fekete csipke volt, szinte átlátszó és hosszú, a széles csípőjét kihangsúlyozta, a végtelennek tűnő lábaival. A ruha vége a földön ért véget, de hátul nyakától a derekáig nem volt ruha, az egész háta fedetlen volt, a kezein pedig teljesen takarásban voltak a csipkével.

Az ajkai lágy mosolyra húzódtak és a kezét nyújtotta, kézfogásra. Meglepődtem, de kezet ráztam vele. Marokra fogtam a kezét, és belém lökte az erejét. A fehér farkasom már ott is volt a bőröm alatt, de nem váltottam alakot, szellemképként tűnt fel körülöttem, úgy ordított a képébe.

A nő rántotta volna el a kezét, de én nem eresztettem, a farkasom átbukott rá, körbefolyta, megízlelte az övét, látta a halványszürkés színeit. A nő ütni akart volna, de a másik kezemmel blokkoltam gondolkodás nélkül, reflexből az ütést. A nő arcán semmi fájdalom, semmi kín nem volt észrevehető. Mintha inkább megdöbbent volna egy kicsit, és büszke volt. De mire? Hogy veszít? A fehér farkasom pontosan tudta, hogy a nő összemérte vele a saját erejét, és ilyet csakis olyankor tesz ilyet egy farkas, ha a másik ellenfelet gyengébbnek hisszük. Hát, most megtanulja a kicsike, mekkorát tévedett. 
Körülöttünk, mintha egy burok lenne, hogy senki se láthassa a küzdelmünket. Halványan látni lehetett az erőt a buroknál. A farkasa megint megpróbálkozott, megpróbált elrántani, de sajna, nekem kiskoromban anyukám dzsúdót tanított, ami az esésről és az egyensúlyról szólt. Hagytam hát, hadd húzzon maga felé, mentem vele, és a mozgási energiáját kihasználva azonnal taszítottam egyet rajta, közben a lábammal hátulról gáncsoltam. Váratlanul érte a trükk, elvágódott a padlón, és persze nem tudott esni, nagyot puffant szegény. Neki még a foga koccant össze a becsapódástól, amikor már meglovagoltam a hasát. A két keze a kezemben, de nem egyszerűen leszorítottam. A fogással tartottam lent a földön, ez észsport is, nem csak erő. Az arca fölé hajoltam, olyan közel, hogy a bőrömön éreztem a leheletét. De nem az arckifejezésem döbbentette meg annyira, hanem a farkasom pofája. Az arcom és a farkasom vicsorgó pofája keveredett, felé nézve. Azt a fehér, forró energiát mind belevájtuk a nőbe. Alakot váltott, de olyan gyorsan, ahogy én szoktam, de csak amiatt, mert abban a pillanatban keveredett az erőnk. A puha bundát éreztem, semmi folyadék, semmi. Az egyik pillanatban ember, a másikban pedig már farkas lett. A ruhák szanaszét hevertek körülötte szakadtan, szinte csak pár cafatból állt. 

Hirtelen Louis jelent meg és felkapott a másik farkasról. Ahogy megfogott az erő őt is átjárta, de ebben az esetben a vágy is. Karjába kapott, felemelt, és a fehér farkasom a lábai előtt hempergett, táncolt. Louis körül ott derengett a farkas alakja, tisztán láttam a hatalmas fekete állatot, az én szörnyetegemmel, de hirtelen már nem fehér volt, hanem fekete. A két fekete farkas összefonódva kergetőztek, mintha meleg, csodás máglya középpontjává váltunk volna ketten. A két karja szorosan ölelt, az erő egyre sűrűbbé, hatalmasabbá vált, míg végül megcsókolt, és akkor az erőnk egyesült, a farkasaink helyet cseréltek, összefonódtak, egybeolvadtak, eggyé váltak. Aztán megint széjjelváltunk és éreztem az energiát, ami belém került, a végtelen izzó energiát, ami az utolsó cseppig az enyém volt. De hogy változhatott át a fehér farkasom feketévé? És hogy voltam képes egy órában két férfit is lekapni? 
Oldalra pillantva a farkas már visszaváltozott és ruhája maradékával takarta magát. Nem tudtam miért, de körbe nézve egy kis kabátot láttam, amit odaadtam neki, bárkié legyen is. Meglepődött, elfogadta, és rögtön magára rakta.

- Köszönöm- mondta. Hangja elég mély volt ahhoz képest, hogy egy igazi nőnek néz ki. Louisra néztem, és a szemében döbbenet és vágy uralkodott.

- Az apukád azt mondta, hogy te elviszel a főhadiszállásra.- A hangom remegett, amit nem rég csináltam.

- Persze, de Megan is jön velünk.- Nem nézett a nőre, de tudtam, hogy csak róla lehet szó. Engem vizslatott, de semmit sem mutattam. Az arcán egy másodpercig bánat ült ki, de mintha felvett volna egy maszkot, érzelemmentesen így szólt:

- Balra a második szobában találtok kényelmesebb ruhát, menjetek én meg várlak titeket.- Felsegítettem a lányt a földről, aki alig tudott járni, de én a majdnem tíz centis cipőmben meg futni tudtam volna. Felkaptam a két kezembe, ő meg a nyakamba kapaszkodott, és így mentünk. Végül megtaláltam a szobát, és mikor nagy nehezen kinyitottam az ajtót, bent telis-tele volt ruhákkal, mintha egy ruhás szalonban lettem volna. Egy kisebb garnitúrát láttam, és abba beleültettem a lányt.

- Miért segítesz?- kérdezte elég határozottan. Meglepődtem, honnan van ennyi bátorsága hozzám szólni.

- Nem tudom. Van szívem, nem tettél kárt bennem és valahonnan sejtem, hogy nem magadtól tetted ezt.- Csak úgy jöttek a szavak belőlem.

- Kellemes csalódás ért most. Okos és merész. Nem leszünk mi ám rosszban!- mondta most már barátságosabban.

- Én meg örülök, hogy nem csak én leszek az egyedüli csaj a sok pasi mellett!- feleltem neki fél mosollyal, amire elmosolyodott. Találtam egy fekete csőszárú farmert, egy fekete fehérneműt, amit már neki is adtam.

- Remélem jó lesz.- Nagy nehezen felvette, de közben én is kerestem magamnak kényelmesebb ruhadarabokat. Találtam is egy barack színű csőfarmert, és hozzáillő fehérneműt, amit már vettem is föl. Nem a kedvencem a barack, de jól áll a porcelánszerű bőrömhöz.

- Most már fel tudsz állni?- kérdeztem tőle, ő meg bólogatott és kihívóan rám nézett.

- Mit szólnál, ha most úgy öltöznénk fel, hogy minden fiú utánunk csorgassa a nyálát?

- Eddig hogyhogy nem találkoztunk?- nevettem el magam, mire ő is. Készen álltam. Még fölvettem egy V kivágású pamut hosszú ujjút, amit három kis barna gomb díszített, és vajszínű volt. Hozzá fölvettem egy vajszínű magas sarkú fél csizmát, aminek a sarka nyolc centis volt. Egy vajszínű szövetkabátot, aminek hatalmas csillogó gombjai barack színűek voltak. Megan pedig fölvett egy piros atlétát, ami csak úgy szorult az alkatára. Még jobban meghosszabbította a testét, egy fekete blézerrel, aminek a gombjai pirosan fénylettek. Hozzá még felvett egy bíborpiros szövetkabátot. Egy fekete manöken magas sarkút, amiben még magasabb lett. Az biztos, ennél magasabb nem lehet. Találtunk egy sminkes asztalt, ahol nekem csináltunk egy alap sminket, macskásan kihúzva a szememet. Neki meg nem kellett semmit, mert illet a szereléséhez. Mind a ketten mosolyogva mentünk ki a szobából, a táskában a ruhámmal és a cipőmmel. Egy nőnek nem lehetett volna jobb. Egy bál, utána egy kis harc, aztán egy jó baráttal- kezdem megkedvelni a csajt, hiába csak most találkoztunk, rokon lelkek vagyunk -akivel egy ruhás szekrényben kötöttünk ki hirtelen.

Louis tátott szájjal nézett minket. Ez a lány tudta, mi kell a pasiknak, hogy nyáladzanak értünk. Egy egyszerű ruha is jó, csak el kell találni a jó formaságait. Például neki a lábát emeli ki a csőnaci, a piros meg teljesen jól áll neki. Nekem meg a barack áll jól, olyan aranyossá tesz, de közben nem tudják, hogy a rózsának tüskéi is vannak. Vagyis nem kell nagy trükk ide, csak a profizmus és a gyakorlatiasság.

Így indultunk el a főhadiszállásra, miközben egy vérfarkas csorgatja a nyálát értünk. Ennél izgalmasabb már nem is lehet a napunk.

16. fejezet : A csók varázsa

Tudta ki vagyok.

Elmosolyodtam ezen, de ahogy kiejtette a nevemet, olyan érzéseket rejtett, amikre nem számítottam.

Vágy.

Öröm.

A világoskék színekben a szemében csak úgy kavarogtak az érzések halmaza, a szeme csillogásával. Az ajka buja mosolyba húzódtak, ami Niallnek nagyon is jól állt. Én incselkedve mosolyodtam vissza.

Te jó isten!

Mit művelek?

Flörtölök?

 Niallel?

A zene elhalkult és a minden pár meghajolt egymás előtt illedelmesen. Mi követtük az illemet, és udvariasan megköszöntük a táncot, nem eresztve egymás tekintetét. Louis apukája lépett a mikrofonhoz, álarc nélkül. 

-Kedves Vendégek! Örülök, hogy mind itt vagytok ezen a mai napon. Minden évben megrendezésre kerül ez „Az Álarcos Bál”. Az elődeink is pontosan ugyanezt tették, mi pedig követjük a hagyományaikat, amiket próbálunk ugyanúgy megvalósítani. Sosem hagyjuk ki, a meglepetéseket sem. Figyelem Urak! Ha, van, egy olyan úrhölgy kinek a szívét akarják meghódítani, akkor aduk egy kis segítséget! Nem messze a ház körül van egy kis erdő, amiben el lettek bújtatva a hölgyek álarcai. Ha, valaki pl.: ennek a gyönyörű hölgynek az álarcát megtalálja, – hirtelen felém mutatott és minden szem rám szegeződött, a férfiak a legjobb mosolyukat küldték felém, a hölgyek meg a pont az ellenkezőjét, semmire kellőnek tartottak engem a tekintetükből – akkor ezen az éjszakán, vele táncolhatnak, mikor kedvük tartja. Akkor kérik fel, amikor szeretnék. –széles mosoly terült szét az arcán - Hajrá Urak! Sok sikert hölgyek, hogy egy olyan ember kezébe tudhassák az álarcukat, aki tud is táncolni! – az ajtó kinyílt és a férfiak tömege tolongott kifelé, de Niall még egy utolsó pillantással megajándékozott, melyben csak úgy csordultig tele volt reménnyel.

A hölgyek leültek az asztalokhoz és kellemes beszélgetésbe elegyedtek, de senki sem árulta el a nevét. Én nem vonultam egy csapathoz sem, inkább már vártam a férfiakat. Vagyis, aki megtalálta az elrejtett álarcom másolatát.

Egy idő után már mindenki ideges volt, és valaki megkocogtatta a vállamat. Megfordulva Louis apjával álltam szemben. Egy kellemes mosolyt küldtem neki üdvözlésképpen és megfogtam a kezét, ő pedig az enyémre lágy csókot lehelt.

- Remélem nem okoztunk semmiben sem csalódást. – mondta és a mély hangja illet a termetéhez.

- Egyáltalán. Inkább remek. Minden kis részlet a helyén van, de már őszintén szólva tülkön ülök, ki találta meg az álarcomat. – mondtam beismerve az idegességem okát. Ezen elmosolyodott és közelebb lépett hozzám.

-Ma jön egy igen különleges vendég a Falkához. Kérem miután táncolt, vagy el tudott rejtőzni a partnere elől, akkor keresse meg Louist, ő majd haza hozza a főhadiszállásra és minden cuccuk már ott van. - köszönésképpen megcsókolta az arcom, mintha csak a lánya lennék és egy fejbiccentéssel elköszönt.

Hogyan tudta mindenki dolgát odavinni?

Rejtélyes egy férfi, az már biztos.

Kintről már lehetett hallani a férfiak lépteinek a zaját. A szívem a nyakamban dobogott. Niallt láttam meg, de a szeme szomorú és mérges volt. Felém jövet szomorúan rám pillantott és elment mellettem.

 Ha, nem Niall aki megtalálta az álarcomat, akkor ki?

Egy gyönyörű nőhöz ment, aki előtt meghajolt. Egy igen magas nő volt, akinek a haja akár a tűz. A ruhája sem különbözött a haja színétől, ami a húszas éveket idéző Charleston - ruha, narancs és sárga gyöngyökkel. Olyan volt, mintha az egész teste tűzben lobogna. Meglehetősen a ruha rövid volt, a lábai meglehetősen végtelennek tűntek a mini ruhában, de amúgy sem volt alacsony nő.

Hirtelen valaki megfogta a vállamat és maga elé fordított. Almazöld szemek vizsgáltak meg.

Az idegen.

Örültem, de nem is. A kezemet megfogta gyengéden és csókolt lehelt rá, ami miatt megremegett a lábam.

Miért pont velem történik mind ez?

Miért pont ő?

A zene elkezdődött és a táncosok közé húzott, ahol kicsit szűkös volt a hely, ezért közelebb került hozzám. Megint éreztem az illatát és megint valami dezsavu érzésem volt. Az illata egzotikus volt, az erdő vad aromáját éreztem, az édes szappan illatával. Ismerős volt, mégis idegen. Nem tudtam ki lehetett, de már találkoztam legalább egyszer vele. Próbáltam visszaemlékezni az illatra, de sajnos kizökkentett engem a táncpartnerem, mert a keze a hajamba kalandozott.

-Ismerlek. – mondta reszelős hangon, az arcát meg a hajamba bújtatta.

Ismer.

Akkor nekem is kell.

De nem tudom!!

Miért ilyen nehéz?

-Én nem tudom, te ki vagy. – mondtam suttogva, de nem mertem rá nézni. Ahogy ilyen közel került testileg, a szívem dobogott a zene ritmusára, de közben a fiú közelsége miatt is.

- Akkor emlékezz. – mondta kicsit sürgetően. Megfogta a kezemet és kivezetett a kavalkádból, ami majdnem odaszorított a táncosok közé. Egy erkély ajtóhoz vezetett, ami nyitva volt. A bőröm sóvárgott egy kis friss levegőért a tüdőmmel együtt. A korláthoz mentem és megfogtam. Kicsit hideg volt a márvány, de átjárta a testem minden tűzben égett részét. Lehűtött egy kicsit, de a szívem még mindig vad iramát járta. A hideg nem tehetett semmit a szívem tempója miatt, csak az a srác, aki pár méterre állt tőlem.

- Segítene az emlékezésre Uram? – incselkedve néztem rá. Ő meg nem bánta, belement a játékba.

- Egy csókért. – mondta és közelebb jött hozzám.

Egy csókért?

Megdöbbentem. Egy kis kaland csak nem árt.

-Rendben. – rá néztem. Még mindig engem nézett, azokkal a gyönyörű zöld szemeivel, de most opálos zöldes volt a színe, a szememet fürkészte. Tudtam, hogy félre kellene fordítanom a fejemet, de nem bírtam. Az idegen a fülem mögé tűrte az egyik hajtincsemet. Az ujja tovább időzött a bőrömön, mint szükséges lett volna. A keze leereszkedett a nyakamra, és felém hajolt. Az ajka lágyan súrolta az enyémet, a keze a tarkóm alá csúszott, hogy magához emeljen. Reszketés futott végig a testemen, és az egyenlítőtől délre lévő pontokig ért össze. Behunytam a szemem, és belélegeztem az illatát. Az erdő vad aromája, ismerős mégis távoli, és mégis új, és izgató…

Újra megcsókolt, gyengéden, tétován, mintha csak arra várna, hogy az egyességünket szétbontsam, de semmi ilyesmit nem tettem.

Azt kellett volna tennem.

De, nem tettem semmi hasonlót. Valami okból, aminek több köze volt a vágyhoz, mint észhez, nem tettem. Nem gyulladt még ilyen tűz a testemben még soha, és én akartam ezt. Az ujjaim önálló életre keltek, szinte a húsába vájtak, ahogy még jobban magamhoz rántottam. Határozottabban kezdett csókolni, a nyelve az ajkaim közé hatolt, és közben gyengéden fogta a tarkómat, hogy közelebb kerüljek hozzá, ahogy csak fizikailag lehetséges. A másik karja szorosan ölelt, mintha a bőre alá akarna húzni. A szívverésem vágtázni kezdett, ahogy egyre jobban magához húzott.

Túl hamar vége lett, de a fejemben a piros vészcsengő megszólalt és már a testem minden porcikája rá hallgatott. Vágytól, szenvedélytől remegve, ragyogó szemekkel elhúzódtam tőle. Mindkettőnk szíve vadul verdesett és egymás szemébe néztünk. A szeme tele volt vad szenvedéllyel és vággyal, amiben tükröződött a saját vad tekintetem, ahogy akartam azt a fiút. De, félig a farkas énem akarta őt, nem csak a vágyam. Nem tehettem ezt vele. A leheletét éreztem az arcomon, ahogy puszit nyom rá.

-Később találkozunk még titokzatos álarcos lány. - ezzel elnyelte őt az árnyékok kavalkádja.

Itt hagyott.

Itt hagyott!

A nem rég előtörő vágyból hirtelen düh uralkodott el rajtam, de tovaszállt hamar, mert lenyugodtam.

Elővettem a kis tükrömet a kistáskámból, és megigazítottam a sminkemet, ami egy kicsit elkenődött. A maradék méltóságommal indultam útnak Louishoz, nem kevés dühvel vegyítve.