11. fejezet: Végre újra látom

Sosem gondoltam volna, hogy akiket nem ismerek, azokkal megosztom a vadászat örömét. Eddig sosem vadásztam a Falkám nélkül, soha. Most pedig már két Falkával, vagyis a Falkáimmal leltem örömét ennek a vadászatnak. Az idő tökéletes volt, a hold fénye bevilágította azokat a gyönyörű tisztásokat, így segítve nekünk a vadászatban, hogy lássuk a zsákmányunkat. Mindenki egyszerre mozdult, egy farkasként ejtettük el a zsákmányunkat. Mintha nem is két Falka vadászott volna, hanem csak egy farkas.

Mire fáradtan és éhség érzésétől elköszöntünk és hazaértünk, bedőltem az ágyamba. Nem volt nagy ház, de erre az egy estére tökéletes volt. Nagy nehezen mindenki elfért, de nem hisztiztünk. Fáradtak voltunk és rögtön elaludtak, kivéve engem. Zavart, amit a bölcs tekintetű férfi, Mackenzie mondott:

„Nincs több Falka rajtunk kívül.”

Ez az egy mondatot ismételgette az-az idegen hang. Mikor még iskolába jártam, nagyjából két éve, akkor ott éreztem hozzám hasonlóakat, de amióta anya kiíratott onnan, nem tettem be a lábamat oda. Igazából inkább a területünkön kívül még nem jártam attól a naptól kezdve. A mai napig. Egy másik Falka területén vagyok, a Falkámmal. Egy ötlet merült fel bennem, amiért kockázatot vállalni kell.

****

Régen nem láttam. Utánanéztem és még mindig odajár abba suliba. Reménykedve indultam utamra. A kocsiba beszállva a hasam görcsbe rándult. Féltem. Most először lépem át a biztonságos küszöböt, magamtól. Nem erőszakkal vagy segítséggel, hanem magamtól. A döntésem az, hogy megteszem a kockázatot. Senkinek nem szóltam a kiruccanásomról, és bízom benne, hogy senki sem vette észre. Miközben erősen markoltam a kormányt, (ami majdnem behorpadt az erőmtől) valaki megkopogtatta mellettem az ablakot. Úgy megijesztett az illető, hogy felpattantam, de sajnos az autó belső terének a tetejébe bevertem a fejem, ami utána úgy lüktetett akár a saját szívem. Mérgesen emeltem az ijesztgetőmre a tekintetem, és ha jól hallottam épp jót nevetett rajtam. Meglepődésemre Harry állt ott. Az autó ablakát leengedtem és ő csillogó szemmel nézett le rám.

- Hova ilyen reggel? És mi ez a levél? 

Most nem tudtam mit tegyek. Felém nyújtotta a Samnek irt levelet. Most mi lesz? Le fogok bukni!

- Szállj be és elmondok mindent- mondtam suttogva. Ő ezt mókásnak vélte, és mosolyogva beült mellém.

- Hova megyünk angyalkám? 

Hogy mi?

- Egy: nem vagyok az angyalkád. Kettő: szétrúgom azt a gyönyörű fenekedet, ha még egyszer megszólalsz- mondtam úgy, hogy nem néztem rá. Ő csak mosolygott és felém fordult.

- Angyalkám, akkor nevezlek így, amikor szeretném, mert simán bemehetnék és felkelthetném Samet a kis magánakciódról. 

Csapdába estem. Egy biztos, nem fogom kedvelni ezt az alakot.

- Te hülye banánagyú! 

Nem tudtam abban a pillanatban jobb szót. Ő csak vágott egy fintort és elnevette magát.

- Szeretem a banánt. 

Erre nem tudtam mit mondani. Hülye, hülye... Mikor ránéztem, magam előtt láttam az ikertestvérét, miközben az anyámat. Nem! Nem lehetek gyenge! Gyerünk Angelique! Ő nem lehet Ő, mert meghalt! Beindítottam a motort és csöndben tettük meg az utat. Éreztem a tekintetét az arcomon, de nem érdekelt. Kifejezéstelen és érzelemmentes voltam.

Mikor megérkeztünk a jól ismert iskola elé, a szívem megtelt örömmel. Imádtam régen iskolába járni és most felszínre tört bennem megint az iskola utána vágyakozás. Sokan furcsának tartották, hogy ennyire szerettem idejárni, de többen voltak azok, akik ugyanannyira vágyakoztak mindennap bejönni.

A nap hátulról sütötte a hatalmas kőépületet, ami akár egy festmény volt abban a pillanatban. Ugyanaz a hatalmas fűtenger volt előtte, amin a gyerekek és nagyobbak ültek, uzsonnáztak vagy játszottak. A nagy ajtó, amit emlékszem nagyon nehezen lehetett kinyitni, épp Ő lépett ki.

Kiszálltam a fekete sport kocsiból és elindultam a füvön keresztül, hozzá. Mindenki engem nézett, de nem tudtam miért. Hülyén nézek ki? Mikor a közelében voltam, megcsapott az erdő kellemes illata. Éreztem az erőt körülötte, a farkasét. Biztos, hogy farkas volt. Efelől semmi kétségem nem volt. Tiszta vérű vérfarkas és azt csodálom, hogy eddig nem vettem észre.

- Szia Louis!- mondtam mosolyogva. Ő pedig megfordult és rám nézett. Emberi szemek voltak, de láttam mögöttük a farkasét. A vízre emlékeztetett. Mint a víz tiszta kéksége, úgy tükrözi a tavaszi eget, az esőben habzó patak csillogását a meleg nyári napokon, a nyári tó zöldjét, amikor az algák virágozni kezdenek, a hótól elfojtott folyó szürkéjét. Gyönyörű volt. A szemeiben ezek a színek mellett láttam még a döbbenetet és az örömöt. Odajött hozzám és átölelt. Nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak, olyan régen láttam a legjobb barátomat, akitől elválasztottak kicsi koromban. Nagyon szorosan ölelt magához, szinte elvesztem a hatalmas mellkasában és széles vállai között.

- Angelique! Miért tűntél el? És miért nem szóltál? Tudod, hogy mennyire aggódtam érted?- nézett bele a szemembe és a mosolyom szélesebb lett.

- Hogy mennyire hiányoztak ezek!- öleltem meg szorosan Louis barátomat.

- Gyönyörű vagy. Mondjuk eddig is mindenki a lábad előtt hevert- mondta és végig nézett rajtam, amitől belepirultam.

Harry szemszöge:

Kivel beszélhet? Érzem az erőt valahonnan, biztos az Angelique lehet. Vagy nem?

Kiszálltam a kocsiból és egyenes a lány felé tartottam. Mikor megláttam, ahogy a fiú végigméri a lányt, nem tudom miért, de kicsit elfogott a féltékenység. Éreztem a pillantásokat felém a lányoktól, de nem érdekelt. Csak egy lányt néztem. Angeliquet. A türkizkék szemeiben csak úgy sugárzott az erő és az öröm, miközben az a fiú ölelgette. Mikor megláttam álmomban ezt a lányt, olyan volt akár egy Istennő és most is olyan.  Bármit visel, bárhogy néz ki, mindig olyan fenséges lesz. Gyönyörű lány, az igaz, de belülről is sugárzik. Olyan, mintha a maga napfénye lenne. Nem ismertem ilyen lányt még, de egy biztos, belőle csak egy van.

Reggel az a mérges tekintete csak úgy izzott, mint egy tüzes vasrúd, égetett, most meg még a jéghegyeket is megolvasztaná azzal a mosolyával.

Amikor elindultunk idefelé, és rám nézett, mintha hirtelen egy világ választott volna el minket. A szeméből kivehetően látszódtak az érzelmek, mint például a félelem, a gyász és a kín. Egy ilyen lányt, mint őt, mi törhette meg? Emlékszem azt mondta, hogy végig kellett néznie az anyja halálát és a bátyja is meghalt. Igaz lenne? Kívülről erős és megtörhetetlen, de a bensőjét még azok a vasfalak sem tudják megvédeni? Nem tudtam ezekre a választ, de kiderítem. Valami meghatározhatatlan erő hatására érdekel mi történhetett ezzel a lánnyal és meg is teszem. Nem ismerem őt, de meg akarom, bárki lakozik ebbe a gyönyörű lányba.

10. fejezet: Együtt

„Ha, újra eljő a nap, hogy eljöjjön a Fehér Kiválasztott, eljön és beteljesíti a jóslatot, amit a nap fénye rejt el, az átlátszó üvegekben.”

Újra eljő a Kiválasztott. Aki én vagyok? Miért jöttem, és honnan? Nem értettem semmit.

- Te vagy az, Angelique. Ha lehetetlennek tűnik, akkor is. Nem rejtőzhetsz el a sorsod elől, mert egyszer bekövetkezik. Nem menekülhetsz előle- mondta, és én ráemeltem a félő tekintetemet.

- Tudom, hogy mi a kötelességem, de mi a feladatom? 

Ekkor már tudatosult bennem, hogy a sorsomat be fogom teljesíteni, kénytelen leszek rá. Nem menekülhetek a rám szabott feladat alól.

- Az, hogy megszerezzük a kard mind a négy darabját, ami a négy elemből lett kovácsolva. Az Isteneink jóslatából kell elindulni, csak abból tudunk- felelte bölcsen a férfi és aztán felállva megszólalt mindenkihez.- Minden Falkát egyesíteni kell, akiket csak tudunk, hogy elég erősek legyünk a harchoz. Most nem fogjuk feladni, mint elődeink tették, mert nekünk a reményünk előbb érkezett, mint nekik. Előnyben vagyunk.

Szeméből csak úgy sugárzott felénk az erő.

- Sajnos csak mi vagyunk már- szólalt meg Sam mellettem és kicsit megugrott a szívem, mert eddig olyan csöndben volt, hogy meg is feledkeztem kilétéről.

- A remény hal meg utoljára- jelentettem ki érthetően. Mindenki rám nézett és egytől-egyik meghajoltak előttem.

- Most már te vagy a vezetőnk, az alfánk- mondta Niall a szemembe nézve. A szívem repdesett örömében, de a harcnak még egyáltalán nincs vége. Nem, még csak most kezdődött.

****

A kezemben volt több ember élete is. Miért pont én? Miért? Több száz vérfarkas van még a világon, aki ennek a különleges adottságnak örülne is, akkor miért pont engem választottak erre a feladatra?

Este mind a két Falka egybegyűlt és elmentünk együtt vadászni. Elég furcsa az együtt szó. Nem ismerem őket és ők sem engem, de különös módon mindenki tekintetében a tisztelet látszódott felém irányulva.

Lépés közben megfordulva kivágtam az ajtót, és rohantam a hívogató fák felé. Hagytam, hogy az ajtó becsapódjon előttük. Jót nevettem rajtuk. Teljes erőmből futottam, ahogy csak tudtam, élveztem a szabadság ízét, még ha csak pillanatnyilag is. A forró, párás éjszakai levegő simogatta a bőrömet, mezítelen talpamat csiklandozta a fű bársonyos fűszálai. A szürke korong az éjszakai égen, amely teljes körként néz le ránk, ezüstös csillogással megajándékozta ezt a késői órát. Az első fáknál rögtön megálltam. Még mindig hallottam, hogy tolonganak kifelé az ajtón és beleolvad mindenki az erdő árnyékaiba, de a fák közül érkező hangok kivételesen érdekesebbnek hallatszódtak.

Nekem a szabadság íze, olyan fogalom volt, amelyet sosem kaphattam volna meg civilizált társadalomban, csak itt. A fű, a fák, a hullott levelek, tobozok szabadsága volt ez, és ami a legfontosabb: a sebességé. A gyorsaságunk és velünk született lopakodó ösztönünk hatalmat jelentett élet és halál felett. Ez olyan mámor volt, amihez nem érhetett fel az alkohol. És ez születésem jogán járt nekem, ahogy mindenkinek, aki vérfarkasnak született.

Hallottam, hogy a többiek már a fák sűrűjében tolonganak egymást félrelökve. Harry és Niall futottak felém, ing nélkül. Egy pillanatra elbűvölt a látványuk, amint a hold tiszta fénye kirajzolta minden izmukat a mellükön, és árnyékba borította kockás hasukat. Gyönyörű.

Előfutottam és közben levetkőztem. Ha az agyadnak nem volt ideje alkalmazkodni ahhoz, hogy mi következik, általában több fájdalmat küld a testedbe, mint feltétlenül előfordul az átváltozás perceiben. Márpedig az elkerülhetetlen fájdalmat, senki sem akarja magának. Na jó, talán a mazochisták igen, de én nem vagyok az, nem vonzódom a kínhoz. A térdemre ereszkedtem és úgy, hogy az orrom alig verte a földet pár centivel, belélegeztem az erdő illatát, és hagytam a fenyőillatú levegőt, hogy irányítsa a változásomat, amely mindjárt elkezdődik.

Éppúgy, ahogy néhány hang a zongorán az ember eszébe tud idézni teljes dallamokat, a tavalyi év tűleveinek és avarjának illata előszólította belőlem farkast. Fájdalom és átváltozás ismétlődő hullámaival folyt rajtam végig a váltás, egy olyan ritmusban húzva össze és lazítva el az izmaimat, amelyet nem tudtam követni. A gerincem meghajlott, az ízületeim pattogtak. Összecsikorgattam a fogaimat, amikor a körmeim megkeményedtek és karmokká alakultak, de észben kellett tartanom, hogy ki kell nyitnom a számat, mielőtt az állkapcsomhoz is elér a változás. Kitátottam a számat ez által, az államat előrenyújtottam, amennyire csak bírtam, és levegőért kapkodtam, mikor az állkapcsom meghajlott, és kidomborodott az új, hegyes és kissé hajlott, rendkívül éles fogak megjelenésétől. A nyelvem egy pillanatig viszketett, amikor pici, visszafelé hajló horgocskák százai serkedtek ki belőle, egy a tövétől a hegyéig tartó hullámban. Végül, amikor már újra kaptam levegőt, a bőröm is viszketni kezdett és megjelent a hófehér bunda a hátamon, szinte befonva karmaimat, hasamat, mielőtt elért volna az arcomig. A fájdalomban a legjobb dolog a rövidsége volt, messze a legrosszabb pedig az erőssége. Olyan volt, mintha felnyitottak és belül teljesen átrendeztek volna, egyetlen szem fájdalomcsillapító nélkül. Rögtön a váltás után úgy éreztem, mintha a csontjaimat egyenként eltörték volna, és aztán hagyták volna rosszul összeforrni, mintha valahogy nem illenék a saját, új testembe. Kinyújtottam elülső mancsaimat, karmaimmal a földbe vájtam, hogy megragadhassam az illatos talajt, hátsó felem közben égnek meredt. Most a rendszeres alakváltás az életem természetes része, ami olyan dolog, amit ugyanúgy csináltam, mint az alvást, a fürdést vagy evést. Régen mindig akkor váltottam alakot, ha muszáj volt. Egy emberektől nyüzsgő erdőn keresztüllopakodni édes és tiltott gyümölcs, de nem hasonlítható ahhoz az összetartozás-érzéshez, amelyet a Falkám tagjaival éreztem, mikor együtt vadásztunk. És olyan régen volt, túl régen.

Körbenézve hallottam a többiek fájdalmas változásait, és a sebes szívverésüket. Egy szürkés bundájú farkas lépett ki elém a fák sötét takarásából. A hold ezüstös nyalábja rá világított és a világoskék szemeiben csillogott a huncutság. Niall volt az. A szemei felismerhetőek voltak, amiket bárhol, bármikor megismerném. Hirtelen mindenfelől hallottam a többiek közeledését: gallyak roppanásait, avar zörgését, zihálást. A farkasok képesek hangtalanul járni, de ha nincs rá szükség, lusták vagyunk hozzá. Mikor ezen a kis tisztáson mindenki itt volt a másik alakjában, rám emelték tiszteletmutató tekintetüket. Megtisztelő érzés volt, hogy így néztek rám. Ebben a pillanatban ráébredtem mekkora is a súlya minden lépésemnek, választásomnak és cselekedeteimnek. Akik előttem álltak és rám emelték tekintetüket, mind viselték a következményeket, amit én okozok. Ő nekik is viselni kell a következményeket, nem csak nekem. Minden lépésemet jól meg kell fontolnom. Vigyázni fogok rájuk, még, ha az életem árán is kell. Én már egyszer meghaltam, de visszahívtak. Élek. Kaptam egy második esélyt, nekik pedig még mindig van esélyük az élettől, de nekem már nincsen. Én már megkaptam az utolsót. Nekem van egy feladatom, amit teljesíteni fogok. Mindennap úgy kell harcolnom, hogy lehet ez az utolsó napom is.

9. fejezet: Kiválasztott

Én vagyok a Kiválasztott. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Mindenki mindent eltitkolt előlem több éve. Mindent. Miért esett volna nehezükre elmondani egy történetet? Miért?

- Angelique, te vagy a Kiválasztott- mondta nekem az idős férfi, és megfogta a kezem. Meleg volt és érdes, de jó érzés fogadott hatalmába, azonnal.

- Biztos, hogy valami félreértés. 

Nem hiszem, hogy igazuk lenne, csak fehér a bundám. Ez valami hatalmas tévedés lehet. Felálltam, de a férfi keze erősebben markolta a karomat. Ránéztem és tekintete rabul ejtett. A száját kinyitotta, de nem tudott megszólalni, mert a nappali ajtaja szélesre tárult. Az ajtónyílás csikorgását jó néhány morgó hang kísérte. Mindenki odanézett. Kilenc hörgő vérfarkas állt ott. Szemük vérben forgott, fogaikat kivicsorították, és a testük ugrásra készen megfeszült. Úgy néztek ki, mintha egy jelre várnának csupán, hogy szétszedjenek minket apró darabokra. Egy fiú lépett be a farkasok mellett az ajtón, hosszú kopott kabátban. A haja ébenfekete volt, a bőre hófehér és kiemelte vérpiros tekintetét. Lusta, de halálos félmosoly kísérelte tekintetében a fénylő harc vágyát. Miközben mindenkinek kereste tekintetét, az enyémnél megállt. Nevetett egyet, ami visszhangzott a nappali szobában.

- Biztos te vagy Angelique, a Kiválasztott. 

Ennél jobb már nem is lehetne. Mindenki tudja, ki vagyok? Mégis hogyan? Kitől?

- Nemsokára már Ő mellette leszel és a mi oldalunkon harcolsz majd. Nem fogsz ezek mellett maradni, mert Ő rávesz. Ő képes rá, mindent tud, mindent lát, mindent hall. Addig is egy kis harc- emelte el a kezét, de megállt a levegőben, mintha még akarna valamit mondani.- El fogsz bukni kislány, nagyot buksz majd és mikor a barátaid csontjáról téped a húst, és végre felnézel róla, Őt fogod látni. És hozzánk fogsz tartozni, mert belül olyan, vagy mint Ő. 

A kezével tett egy gyors mozdulatot. A kilenc farkas kirobbant az ajtón, én pedig ellenálltam a kísértésnek, hogy elájuljak, futni kezdjek, vagy akár sikoltsak. Két sorban közelítettek felénk, aztán körülvettek minket. Mi pedig kört alkottunk belül. Én, Sam, a lány, a tizenhat évesnek kinéző srác, a bölcs tekintetű férfi, Niall és mellettem Harry. A kilenc farkas is kört alkotott körénk és vicsorogva néztek minket. A vérben forgó szemükben semmi sem volt. Sem érzelmek, sem színek, de pont elcsíptem az egyik tekintetét. Mintha valami fátyol védené őt, a saját uralmától elzárva. Irányítják őket. A testem megremegett. A bundám alatt fájdalom bizsergett, és izmaim szinte izzottak. Átjárta őket a varázs és az erő hatalma. Az egyik farkas rám támadt, de Harry kirúgott oldalra, mire a farkas elrepült, és mire elterült a földön, vinnyogó hangot adott. Ránéztem Harryre és tekintetemmel megköszöntem, aki csak bólintott egyet.

- A Kiválasztottat élve hagyni, a többivel végezhettek. 

Erre mosolyogva elindult kifelé az ajtón. Sokkal nagyobb volt a testfelépítésem, mint a többi farkasnak. Kétszer akkora voltam, mint ők. Amelyiket Harry félrerúgta most megint rám támadt, de most én ütöttem egyet a mancsommal. Fejbe vertem őt, de nem erősen. Nem tudom, hogy önvédelem támadó cselekedetnek számít-e, de nem kockáztathattam meg, hogy bármelyiküket megöljem. Sőt, valójában nem is akartam megölni őket. A farkas szív mögött emberszív dobogott bennük. Sajnos egy pofonnal nem lehetett megállítani. Újra nekem támadt, de többiekre is a többi. Keményen arcon ütöttem, de a kezem beleakadt az egyik borotvaéles fogába, és a fehér mancsomon piros volt kezdett terebélyesedni. Vérezni kezdett, és a többi farkas is megérezte a vért, erre izgatottak lettek. Most már két farkas jött nekem. Az egyiket sikeresen hárítottam, de a másik beletépett a hátsó lábamba, még mielőtt arrébb rúghattam volna magamtól. A sebből vér tört fel, és átáztatta fehér bundámat. Nekem sem kellett több, meg akartam legalább leckéztetni őket.

Sajnos még arra sem volt időm, hogy gyógyításra gondoljak, mert egy harmadik farkas a hátamra vetette magát. A földre szegeztem a mellkasomat, amiben vadul dübörgött a szívem. A fogát a vállamba mélyesztette, a karomban és a hátamban mintha égő méreg száguldott volna.

Nem bírtam tovább a súlyát, ezért hirtelen hátracsaptam a fejemet, a farkas pofájába. Az állat felnyüszített és hangos roppanás jelezte, hogy eltörtem az orrát. Lecsúszott rólam, menet közben végig karmolva a hátamat.

Megint egy farkas támadt rám, amelyiket Harry rúgta odébb nem rég. Vicsorogva néztünk farkasszemet. Ő is eléggé sérült volt, mert az oldalából csorgott a vér, de mintha észre sem vette volna, nekem támadt. Kitértem előle, de hirtelen az oldalamba mart. Átharapta a hasizmomat. A hátamban mintha valami robbant volna. Talán a vesém lehetett az? Fájdalmamban felüvöltöttem, és minden erőmet összeszedve levetettem magamról a farkast. A testem remegett mintha megpróbált volna valami kijönni belőlem. A belsőmben mintha tűz égett volna, szinte elemésztette a koponyámat. Az így is véres arcomon könnyek csordogáltak lefelé. Felordítottam fájdalmamban, ahogy az izmaim megfeszültek, miközben rángatóztak leküzdhetetlenül. Hátamra fordultam és felnéztem a mennyezetre.

Küzdj! Suttogta belőlem egy hang. Nem tudom, hogyan de valami hatalmas erő által négy lábra tudtam állni. Nem éreztem a sebeket, az izmaim rángatózását, csak az erőét. Niall épp a hátán feküdt és küzdött a vicsorgó ellenfelével, aki rajta ágaskodott és próbálta elharapni a nyakát. Nem is kellette több máris rohantam a barátom segítségére. A levegőbe ugorva gördültek le rólam a vércseppek, mintha eső esne, csak ez vér volt.

Az ellenfelem oldalába haraptam és éreztem, hogy a számban tartom az oldalhasizmát, amit könnyen elharaptam. Erre felvonyított fájdalmában és a számban ellazult a teste. A számban halt meg. Fémes vér íze töltötte be a levegőt és most már a számat is. Minden farkas tekintete rám szegeződött és a szemük előtt hajítottam el a társuk ellazult testét. Nem akartam megölni, de muszáj volt. Vagy Niall, vagy egy idegen, akit nem ismerek. Előretettem a mancsom és mögém álltak a többiek. A karmaim előbukkantak és belevájtak a padlóba. A testem íjként megfeszült és a torkomból mély hang tört elő. Rájuk néztem és ők hátrálni kezdtek. A végén elfutottak. Hátranézve nem volt komoly sérülése senkinek, de ahogy rám néztek, nekem biztos volt.

8. fejezet: Iker

Visszatért. Meg akartam ölni úgy, ahogy ő ölte meg anyámat, Jacket és engem. Kínok, fájdalmak között és az én kezem álltak haljon meg, de most örökre. Annyira eluralkodott rajtam a gyilkolási vágy, hogy már azt sem tudtam ki vagyok valójában. Az eszemet vesztettem abban a szent minutumban, csak a gyilkoló farkas ösztöneimre hallgattam, ami azt súgta: Öld meg! Örökre! Hirtelen a dühtől remegő testemet valaki nekitaszította a falnak. Az adrenalinom az egekben volt, éber voltam és meg akartam ölni a gyilkosomat. Észrevettem, hogy Niall fogott vissza. Nem! Nem lehet, nem engedhetem meg magamnak, hogy élve távozzon a hideg bőrű! Aki elvette tőlem a világ legjobb testvérét és anyukáját! Nem hagyom ennyiben!

- Engedj el!- mondtam remegve. Vissza kell, hogy fogjam magam, nehogy bántsam a kék szemű barátomat. Nem őt akartam bántani. Őt nem.

- Miért?- tért a lényegre. Hirtelen Sam jelent meg az ajtóban egy idősebb férfival, akinek a szemében bölcsesség lakozott. Egy lány, aki nem tudom miért, de nagyon hasonlított a gyilkosomra és egy fiú, aki nem lehetett több tizenhatnál.

- Mi történt?- tette fel a kérdést a bölcs tekintetű férfi. Mikor rám nézett, elakadt a szava és levegőt is alig tudott venni.- Lehetetlen- suttogta. Mégis mi lehetetlen? Újra az áldozatomra pillantottam, ő meg értelmetlen fejet vágott.

- Egyszer csak rám támadt. Pedig csak segíteni próbáltam- búgta, miközben a tekintetemet szilárdan állta. Segíteni? Erre csak még jobban dühös lettem és a szemem villámokat szórt felé és, akivel csak találkozott. Tettem felé egy határozott lépést, de ő nem riadt vissza.

- Mégis miért?

Ez nem volt kérdés. Megint feltört bennem a fájdalom és a gyász keserű érzése.

- Mert, ez a hideg bőrű ölte meg a családomat, és... engem. 

Erre senki sem tudott mit szólni. A szemükben döbbenet lakozott. A lány, aki annyira hasonlított a gyilkosomra, megdöbbenten nézett a szemembe és védte a gyilkost.

- Harry? Ő nem tenne ilyet és ő nem hideg bőrű, hanem vérfarkas és...- gondolkozott és a végén Harryre nézett, a bölccsel együtt. A tekintetükkel kommunikáltak egymással. Nem tudom, mit mondhattam és, ahogy jobban megnéztem a Harrynek hívott srácot, igazuk volt. Neki a haja világosabb barna, de ugyanolyan göndör és hosszú volt. A bőre neki pár árnyalattal sötétebb és hallottam a szíve vad dobogását, a vére keringését az élő testében és neki a szeme opálos és az alma zöld szín között volt. Sosem láttam még ilyen szín keverékét. A tekintetében nem a vadság és a gyilkolás járt, amit élve utoljára láttam, hanem a döbbenete és a gyász. Gyász? Miért?

- Él még?- csak ennyit kérdezett a fiú. Nem nézett a szemembe.

- Nem. 

Az igazat kellett mondanom és csak akkor esett le. A testvére volt. Ezért láttam a szemében a gyász hullámait elő bukkanni, mert szerette. Mindenki csöndben volt és már eltűnt belőlem a gyilkolási vágy, helyette együttérzés került belém, mert nekem is a bátyám halt meg. Tudom milyen érzés. Mintha egy hosszú, éles kést forgatnának bennem. Apró darabokra vágja fel és marcangol akár egy cafat húst. Odamentem a fiúhoz és leültem elé.

- Tudom, milyen érzés, mert nekem is meghalt a bátyám, Jack. És az anyukám pár nappal ezelőtt, de én láttam is őt meghalni. 

A hangom remegett és az együttérzés hallatszott ki belőle. Felnézett rám. Halvány félmosoly bujkált a szája szegletében.

- Ki vagy?- kérdezte hirtelen.

- Angelique...- mondtam nekik határozottan.

- Nem. Mi vagy?- kérdezte és a bölcs tekintetű férfi is rám emelte a szemeit. Sam jött oda hozzám és értetlenül néztem rá. Mit mondjak? Hogy egy lány, aki meghalt és most itt van előttük dobogó szívvel?

- Vérfarkas. Alfa. 

Nem tudtam, milyen jelentőségei vannak ezeknek, de nem értettem most már semmit.

- Kiválasztott- suttogta az intelligens férfi, akár egy imát. Megdöbbentem. Csak a családom és a Falkám tudja ezt a különleges adottságomat, de még nekem is keveset mondtak róla. Hogy lehet, hogy egy idegen ember mégis tudja?

- Honnan tudja maga?- néztem bele a szemébe. Mindenki tud mindent, csak én nem. Pedig ez az én dolgom is, mert rólam van szó. Persze, hogy mindenki többet tud, csak szegény Angeliquenak nem kell erről tudnia. Persze! Csak nekem nem szabad szólni!

- Mondok egy történetet, de előbb menjünk le.

Ezzel elindult csöndben lefelé a lépcsőn és bement a konyhába. Mi addig külön próbáltunk ülni és sikeresen teljesítettük. Én Sam mellett ültem egy hatalmas kanapén, bő hellyel közöttünk. A lány és a Harrynek nevezett fiú pedig egymás mellett és a fiú a konyhába vonult. Később lehetett érezni a friss tea kellemes aromáját. Középen volt egy kis asztalka és rá lett rakva az ezüsttálca rajta pedig a több csésze tea. Én csak néztem a porcelánból gőzölgő meleget, ami felfelé száll, amíg teljesen el nem halványul.

- Régen történt. Több évszázada. Nekem még az ük-ük-ük apám élt akkoriban. Marcnak hívták. Marc O’Breennek. A mi Falkánk akkor elszigetelve élt a világtól és mindenkitől. Itt éltek ebben az erdőben. Ők bátrak voltak és a farkas alakjukkal egyensúlyban éltek. Lassan az Isteneink megajándékozták őket egy igen különleges képességgel, aminek senki sem tudja máig az okát. A természet erejét adta kezükbe. Egy nap egy betolakodó tért be hozzájuk. Ő is olyan volt, mint ők, vérfarkas. Egy nőstény vérfarkas, a neve Melissa volt. Marc az ük-ük-ük apám beleszeretett, de ez a nő nem viszonozta azokat a szívből jövő érzéseket. Csak az erő érdekelte őt, amik a Falka hatalma alatt álltak. Ezért elcsábította Marcot és megkérte, hogy az Isteneitől ő is kapjon belőle. Egy hétig kántáltak, imádkoztak és áldozatokat adtak nekik, de semmi sem történt. A nő, Melissa azt gondolta, hogy nem is igaz, amit mondanak nekik, ezért egy kis segítséget kért. Hiszen ennek a nőnek a markában volt a varázslat ereje, csakhogy neki több kellett. Sokkal több. Az alvilágtól kért segítséget, aki büszkén adott neki egy feltétellel, hogyha ő is uralkodhat vele, a varázslattal. Másnap már megvolt az ereje. Marc azt hitte, hogy szereti a nő őt, de tévedett. Mikor az esküvőjük napján, este a nő elvette Marc életét. 

A férfi szeme könnybe lábadt, de nem könnyen engedte elő őket, harcolt velük, mint a benne tomboló érzelmekkel. 

- A nő lett az alfa és mindenki tisztelte őt, senki sem sejtett semmit. Semmit. Mikor átjárta a falka ereje a nőt, az alvilág uralkodója kérte a jutalmát. Amit nem kapott meg. Erre az alvilág királya megesküdött, hogy megbánja. Pár év múlva egy nap, minden sötétségbe borult. Vihar keletkezett és mindent kitépett a földből. Pár napig tartott, de mindent lerombolt, ami az útjába állt. Mindenhol nyomor volt, ahova az ember nézett. Törmelékek és éhező emberek, állatok. Mikor már elmúlt, az alvilág uralkodója vette fel igazi alakját, amit csak Melissa látott egyszer és megismerte őt. Bosszút állt. Minden lényt, aki az alvilágban élt, háborúba uszított. A farkasok nem sokáig bírták a harcot és feladták. Az a remény élt bennük a legendával kapcsolatban. Egy hófehér bundájú hatalmas vérfarkas fog eljönni értük és megmenti őket, ami beteljesült. Az alvilág kapuját bezárta egy mágikus karddal, ami a négy elem elemeiből lett kovácsolva. Az alvilág uralkodóját nem sikerült bent tartani, és mikor kiszabadult, megölte a Megmentőt. Utolsó leheletével azon volt a hófehér farkas, hogy az egész világon elrejtse mind a négy darabot a kardból. Az alvilág királyát előtte leszúrta vele és megölte. A háborút sikeresen megnyerte a Falka, de életét vesztette a Megmentőjük. A nőt, Melissát élve szoborba rakták és egy idő után meghalt, de a teste még mindig a kőbe zárva rabul esett, mert az alvilággal paktált le. Az Istenek szellem alakjukba letértek és mikor meglátták a Fehér Farkast, akit leküldtek a Földre, hogy segítsenek a Falkának, újraéledt, de ő is már az Istenek közé került. Az Isteneknek az utolsó köszönő szavai ezek voltak:

„Ha újra eljő a nap, hogy eljöjjön a Fehér Kiválasztott, eljön és beteljesíti a jóslatot, amit a nap fénye rejt el, az átlátszó üvegekben.”

7. fejezet: A gyilkosom tükörképe

Harry szemszöge:

Egy álomszerű tájon voltam, ami igaz, álom volt. Az ég tűz színeiben játszott, narancssárga, sárga, piros és fehér. A horizont mintha égett volna, egyszerre volt gyönyörű, lenyűgöző és rémisztő.

Egy mezőn voltam, ahol rengetegféle virágok nyíltak. Volt rózsa, százszorszép, liliom, orchidea, kamilla, jácint, kakukkfű, és amit még el lehet képzelni. Voltak olyan virágok is, amilyet még életemben nem láttam. Például volt egy, aminek a szára sötétzöld volt, vékony, sűrű tüskés, a szirmai tulipán formájúak és halvány rózsaszínbe öltözött, melyeknek a vége visszahajlott és kék színben pompázott. Minden színt felvett a mező, amit csak el lehetett képzelni. Citromsárga, mályva lila, ég kék, rózsaszín, ibolya lila, bézses krémszerű szín is előbukkantak néhol.

A virágmező bódító illata töltötte be az orromat. Az ég most beborult, a rengeteg tört fehéres felhők tömörültek egymásba, és csak egy hatalmas fénysugár tudott csak áttörni rajta. A fénynyaláb alatt egy lány volt. A göndör hullámokban leomló haját a ragyogás arannyá változtatta, a bőre porcelánszerű volt, mint egy porcelán babának. Karcsú volt a teste és a domborulatai formásak, és ide láttam a szeme színét. Türkizkék, egy kis leheletfinom zölddel keverve, akár egy mű, egy festmény lenne, de szerintem még a legnagyobb művészek sem tudták volna ezt a színt kikeverni, sem lefesteni, annyira egyedi volt. Az orra pisze volt akár egy kisbabának, de még akkor sem tette azt az arcot gyerekessé, hanem mintha Istennő lenne. Az orcája pedig pirospozsgás volt, az ajkai teltek voltak, akár egy érett barack. Hosszú fehér ruhát viselt, melynek uszálya a levegőbe repkedett mellette. Olyan volt a napfényben akár egy angyal, vagy akár egy hercegnő, aki a megmentésére vár. A kezét kinyújtotta felém és az arcán pedig hirtelen fájdalom érzése tükröződött, és megszólalt.

- Segíts!

A hangja a fejemben zengett. Elindultam felé, de a fény elkezdett halványulni és vele együtt a lány is. Futottam felé, és mikor megfogtam volna a kezét felkeltem. Mi történt? Mi volt ez az álom? Még soha nem láttam ilyet. Daniel rontott be a szobámba, és gyorsan vette a levegőt.

- Mi történt?- tettem fel kicsit gorombán a kérdést.

- Azonnal gyere! Niall hozott egy lányt, aki haldoklik. A te segítséged kell. 

Ezzel már mentem is. Lementem a lépcsőn és Mackenzie, Gemma is ott voltak, és egy magas férfi, akin érezhető volt, hogy ő is vérfarkas, de nem a Falkába tartozott.

- Harry! Gyere gyorsan- mondta sietősen Mackenzie, az alfánk. Egy lányt fektettek az ebédlőasztalra, mert csak ott volt elég hely. Ismerős volt, de nem tudtam honnan. Megnéztem a pulzusát és nagyon gyenge volt, valami zöld massza volt a kezén és lehetett látni, hogy beivódik a bőrébe...

- Lehetetlen!- mondtam suttogva. Ezzel csak régen találkoztam az anyámnál, egy Fantom tette vele ezt, de meghalt.

- Mi lehetetlen, Harry?- kérdezte Niall elcsukló hangon. Csak most vettem észre, hogy ő is itt van és könnyek csillogtak az arcán. Ismerte volna a lányt?

- Egy Fantom tette ezt. 

Mindenki tudta, hogyan halt meg édesanyám és megdöbbentek.

- Próbáld meg, kérlek!- kért meg a szőke és kék szemű barátunk, szinte könyörgött.

- Megpróbálom, ami tőlem telik.

Ezzel megemeltem és kezembe vettem, föl a szobámba, ahol nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát, mint anyámnál. Fent letettem az ágyamra és bementem a fürdőmbe meleg vizet engedni a kádba. Kevés volt az időnk ezért megpróbáltam a leggyorsabban mindent csinálni. A vízbe beletettem egy kis olajt, gyógyfüvet és frissen készített rózsavizet. A lányhoz mentem és levettem róla a pólót, a nadrágot, de a fehérneműt rajtahagytam. A karomba fogtam gyönge testét és beletettem a gőzölgő gyógyvízbe, ami meglehetősen a zöld masszát kitisztítja a bőréből.  Ha szerencsénk van, akkor még nem került a vérébe.

Miközben beletettem a vízbe a hátán, a lapockájától egészen a gerince közepéig hegek voltak. Összevissza. Voltak, amik nagyon látszódtak, és még sebesek voltak, azok biztos mélyek lehettek és csak karmolások. Ez a lány sok mindent megélhetett. A teste már benne volt nyakig a meleg vízben. Közelebbről megnézve a haja arany színben pompázott, az arca porcelán... Ő volt az álmomból a lány. Ő volt az. Hogy lehetséges ekkora egybeesés? Ez nem véletlen volt. A vízben már lehetett látni a zöld masszát, amik már nem ragadt a lány testére. A vízben lebegtek a zöld massza darabok. Olyan mintha méz lett volna, ragadósak és nyálkásak. Egyre jobban megtelt a masszával a víz felszíne, ezért a lányt kivettem a vízből és egy törülközőre lefektettem. A bőre néhol fel volt dagadva és ahol megérintettem, ott nyálka folyt ki. Vizet cseréltem és beletettem a lányt. Muszáj volt az összes nyálkát eltávolítani a testéből, mielőtt a vérébe kerül. A méreg akár a kobráé, bénító aztán megöl.

 Angelique szemszöge:

Mindenem fájt, lángolt. Alig éreztem a végtagjaimat és a fejem lüktetett, mintha ott dobogna a szívem. Olyan érzés volt mintha kicsi lángok keltek volna életre a bőröm minden szegletén. Kinyitottam a szememet, alig láttam valamit, csak a meleget éreztem, ami biztonságosan körülölelt. Mintha egy meleg takarót raktak volna rám, ami megvéd. Valaki mindig volt mellettem és vigyázott rám, és a jelenléte mindig megnyugtatott. Mikor már fáztam, vagy melegem volt, megoldotta a dolgot.

Nem tudom mióta feküdtem, de már jobban voltam sokkal. Mikor már tisztán láttam, megnéztem, hol is vagyok. Egy kis szobában voltam, ahol a falak kék színűek voltak. Egy nagy szekrény volt, és egy íróasztal, mellette telis-tele volt fiolákkal, könyvekkel, növényekkel és dobozokkal. Furcsa volt a szoba. Gyengének éreztem magam, mintha most futottam volna le a Maratont. Mindenem zsibbadt, kimerült és sajgott. Felkeltem az ágyból, de csak úgy tudtam megállni a két lábamon, hogy a falnak támasztottam magam. Mi történt? Miért is vagyok itt? Gondolkoztam és a gondolataim megtöltöttek. Niall, Fantomok, a fekete rózsa, a zöld massza. Hogy kerültem ide, és ahol vagyok, ott ellenség vagy barát van?

Az ajtó kinyílt és a lelkem segítségért fohászkodott Istenhez. Nem hittem a szememnek, egyszerre a gyász, fájdalom és dühérzései törtek fel bennem, amik lassan szétrobbantak bennem, mint egy hatalmas léggömb. A hátam neki nyomult a falnak. Minél messzebb akartak kerülni tőle. Undor fogott el és düh szorongatta a gyomromat, ami váratlanul görcsbe rándult.

-Lehetetlen!- suttogtam a levegőbe. Hiszen láttam kimúlni az élet utolsó apró szikráját a vérvörös szeméből. Most zöld, de engem nem lehetett becsapni, biztos valami trükk lehetett. Azok a barna, hosszú loknik, a fehéres bőr. Azok a szemek. A szívem a számban dobogott észveszejtően. Nem tudom hogyan csináltam, de mikor ugrottam a levegőben, átváltoztam. A bőröm leszakadt rólam a ruhákkal együtt és már az egész farkas lényem készen állt a támadáshoz, a fájdalmas változás nélkül. A fiút a földre terítettem. Ő volt az.  A hideg bőrű és agyarakkal élt fiú. Az anyám, Jack és az én gyilkosom is egyben.