Mindenki máshogy képzeli a halálát. Lehet hősként elmenni, lehet a szerelmével vagy kínoktól gyötrelmes fájdalommal. Mindenki máshogy szeretne, de nem mi döntünk erről, és nem is tehetünk érte semmi jót. Egész életedben lehettél jó ember, de nem lehet, hogy úgy hozza a sors, miszerint egy bankrablásban túsz lettél és lelőnek. Hiába mondod nekik, hogy például segítettél egy néninek átmenni az úton, vagy megmentettél egy embert a haláltól. Kinevetnek és megölnek.
A sors dönt a halálunkról, de a legtöbbünk azt gondolja, hogy lepörög az életük előttük, akár egy film. Fájdalom nélküli, gyors és kíméletes lesz. De akkor se mi döntünk. Sok mindenki azt mondja, a halál ilyen, a halál olyan. Honnan tudják? Senki sem tudja megmondani, mert ha meghaltál, nem tudod elmondani. Senki sem.
Nekem a múltam pörgött le, az emlékek. A halálom fájdalmas és kegyetlen volt. Lassan és rémes kínok között mentettem életemet egy olyan valaki keze által, akinek az anyukám vére került a mocskos kezeire (bocsánat, fogára), gyilkosa és most már az én gyilkosom is egyben.
A szívem megszűnt dobogni, a testem egyre hidegebb lett, a szemem lecsukódott és a lelkem elindult az örök álom és békesség felé, anyukámhoz. A testem apukámé, a bátyámé, Jacké és a falkámé marad.
Körülölelt a sötétség leple. Nem tudtam, hogy pár másodperc, perc vagy akár órák után, nem éreztem semmi fájdalmat, megszűnt. Csak nyugalom és a békesség honolt bennem.
Könnyűnek éreztem magam, mint nyáron a legkisebb, legkönnyebb tollpihe, amit felkap a gyenge szellő. Vagy mint a nyári napokon egy kósza felhő, amit ugyancsak megint a szellő sodor, az ismeretlen felé.
Nem tudom melyik utat adja nekem sors. Meny vagy a pokol. Felhők vettek körül, megfoghatóak mégis megfoghatatlanok voltak. Hófehér volt mindegyik, mégis átlátszóvá tette a nap meleg sugarai, amik átjutottak rajtuk. Az ég világos rózsaszín, kék és narancssárga színekben pompázott. Mesés volt a látvány. A felhők felfelé kezdtek sorakozni, akár egy út, egy lépcső. Az utolsó is lépcsőfokká alakult és egy aranykeretes ajtó jelent meg, mely után lehetett látni lentről is a boldog embereket, és az örömtől vidám nevetésük csengése töltötte be a fülem. Két fénycsóvára lettem figyelmes, amik kifelé lebegtek az aranyszegélyes ajtón.
Nem akartam még meghalni. 18 évesen az ember nem épp a halálát tervezi vagy akár gondol rá. Élni szeretnék. Ilyenkor az életemet, a "további" életemet tervezném, vagy épp az "első bált". Ahol lélegzetelállító ruhában lennék, az oldalamon egy olyan fiúval, aki elfogad annak, ami és aki vagyok. Mindenki irigykedne rám.
A két fényes pont lefelé haladt a lépcsőn, és egyre nagyobbak lettek. Mikor megláttam, kik ők, az arcomon legördült egy kövér könnycsepp. Az egyik borostyán szemeivel rám nézett, letörölte gyöngéden a könnyemet.
- Anya- bújtam ölelő karjaiba. A másik alak még alakult, nem tudtam a rengeteg fénytől beállapítani, ki lehet. Mikor elmúlt az a fény, a másik rám emelte azt a huncut kék szemeit, amit mindig irigyeltem. Nem lehet, lehetetlen! Ott törtem össze. A könnycseppet követte a többi- Jack!- borultam a nyakába. Nem lehet. Meghalt a bátyám! A legjobb testvér a Földön.
- Ne sírj, prücsköm. Rád ott van szükség, benned hisznek még, ha a halálba is viszed őket. Különleges vagy. A te kezedben van az ő életük. Alfa vagy, mindig az voltál. Jól dönts- adott egy csókot az így is könnyes arcomra. Anya megölelt, de még midig nem fogtam fel. Miért mondja ezt Jack?
Visszafordultak és felsétáltak a hosszú lépcsőn, a boldog emberek közé léptek és eltűntek a tömegben. Én dermedten néztem végig.
- Ne!- kérleltem kétségbeesetten. Végre láthattam őket, és elmennek. A lépcsőn mentem volna felfelé, de amelyik felhőkön voltam, ketté nyíltak alattam. Zuhantam a feneketlen sötétség gyomrába, mélyebbre és mélyebbre. Belém hasított a fájdalom, mindenem fájt. Nem tudtam kinyitni a szemem. Beleszagolva a levegőbe, félelem, vér és remény szagát éreztem a természet gazadag illatával. Otthon voltam. Hogy lehet? Én meghaltam. Fel akartam kelni, de rögtön meg is bántam- Basszus!- nyögtem, a sebek a lábamon megrepedtek és friss vér tört elő belőlük. Még mindig kába voltam, de valakik voltak itt. A számat a vér bódító és ismerős íze töltötte be. A Falka vére... Megmentettek a halál kapujától.
A szívemen a gyász leple megrepedt, de azonnal össze is zárult. Tudtam, ki keze szorítja a törékeny kezemet. Megszorítottam és sikerült ránéznem Samre. A kezem szinte eltűnt az övé között, de úgy fogta az enyémet, mint egy hímes tojást, egy drága kincset. Nagy, tengerkék szeme felém irányult, a remény csillaga játszott tűzijátékot benne.
- Hát visszajöttél...- mondták a Falka tagjai, kórusban Sammel.
- El sem mentem.
Mindenki meghajolt előttem, tiszteltek. Én lettem az alfájuk, farkasalakjukat felvéve örömtől hangos vonyításba kezdtek. Újságolták a többieknek visszatérésemet a halálból. Ők hívtak vissza, a falkám. Már a mennyország lépcsőjén döntöttem az életemről. Én alfa vagyok. A döntésem az élet, az örök élet lett.
Védem és óvom a Falkám tagjait, mindent megteszek értük, mellettük vagyok az utolsó leheletemig. Megvédem a területemet a betolakodóktól. Most már biztos, van egy ember, aki tudja, milyen a halál. Az pedig én vagyok.
