20/2 fejezet: Barátság vagy szerelem?

Kedves Olvasók! <3

Ááá nagyon örülök, hogy megírhattam ezt a részt :D Nagyon joo volt! <3 

Remélem nektek is fog tetszeni :3 Huhaa nagyon összekuszálódnak itt a dolgok xd Remélem elég élvezetes nektek <3

Imádlak titeket és örülök hogy vagytok :3 <3

A könyv lapjai selymesek voltak, puhák, de a lassú égés felemésztette. Sárgás volt a lap, a szélei pedig már a halvány barnát kezdte felvenni. A betűk furcsák voltak, az alakjuk és a kiejtésük is egyben, félig idegenek voltak, de közben mintha egy lényem ismerte volna ezt a nyelvet.

-Hogyan jöttél rá? – kérdezte Harry, miközben mind leültek az ágyamra.

- A medálom elkezdett fényleni, aztán a könyv zárja is. Aztán pont beleillett. – mondtam fülig érő mosollyal.

Nem hittem el, hogy tényleg sikerült!

 Sikerült!

Louis meg akarta érinteni a könyvet, de neki sem sikerült, ahogy nem rég az apjának sem. Taszította egymást a keze és a könyv, mágneses erőre hasonlított ez a jelenség.

-Miért nem tudom megfogni? – kezdte kicsit durcásan Louis, amin elmosolyodtam. Imádta, ha neki van igaza és mindent tud.

De, most szegény kicsi Lou, nem tud semmit.

-Nem figyeltél, amikor apukád megjegyezte, miért tudom csak én megfogni a könyvet? – ő csak lenézett, és ebből tudtam, hogy nem – Tudod drága vadrépám, azért, mert te nem a víz törzséből származol. – mondtam miközben mosolyogtam rá, alig tudtam visszafogni a nevetésemet, és már rázkódott a vállam.

- Szerinted ez vicces? Mert rohadtul nem az Angelique! – mondta és keresztbe tette a kezeit a mellkasa előtt. Imádtam mikor valamit nem tudott, amiről nekem pedig tudomásom volt. Elmosolyodtam ezen, de a mosolyom nevetésbe torkollott, amit nem bírtam magamban tartani. Olyan régen nevettem olyan emberek társaságában, akik a barátaimnak mondhatok, hogy az már fájt. A vállam rázkódott, a szemem könnyezett és a fülem érzékelte, hogy a többiek és életvidáman velem kacagnak.

Túl régen volt ez.

Azt kívánom, hogy bár soha ne érne véget ez a jókedv, de nem abba a világban élek, ahol minden móka és kacagás. Minden lépésem után következményeket varrok mások vállaira, amit nem akarok, de ez a kötelességem. Fontos szerepem van, amibe más csak úgy nem léphet be. Ez öröklődik, vagy ezzel az alfa választottsággal születsz. Nekem azt mondták régen, hogy különleges gyermek vagyok, aki alfának született és örökli is egyben. Nagyon ritka képességek egyike a Falkákban, ez. Alfának születni. Kincsnek számítják a legtöbben, vagy a hatalom egyik kulcsának. A nevető fiúkra néztem, akik még mindig őszintén nevettek, akik nekem fontosak.

Louis. Ő nekem olyan mintha a legjobb barátom és önmagamból egy darab lenne velem, mindig. Minden kis gondolatomat, titkomat, szokásaimat tudja. Bármit kérdezel tőle rólam, tudja.

Még engem is néha meg tud lepni, pedig az nem könnyű feladat!

 Nehéz meglepni, de neki mindig sikerül. Régen nem voltam biztos benne, hogy mi is valójában, de most tisztában vagyok. Van egy sejtésem, hogy ő tudta, hogy kit is nevezett barátjának. Ezen megint elmosolyodtam. Louis annyira ravasz néha, hogy csak a végén jön rá az ember, hogy mit tett.

Milyen könnyen túl járt az eszemen!

A ravasz és répasztikus régi Louis. A kócos sötétbarna hajával, ami általában úgy néz ki, mintha csak most, abban a pillanatban kelt ki az ágyból, de neki bárhogy jól állt. A kék szemei, amik mindig lesték minden kívánságomat, mintha a bátyám lenne. Az igaz, mintha a bátyám lenne, de soha nem tudja senki sem betölteni az a hatalmas űrt Jack helyébe. Csak maga Jack, a bátyám, akire mindig felnéztem. Én nem voltam az a lány, aki hercegnő akart lenni és műanyag tiarát viselte mindennap, amiből azt gondolta, hogy ő már királylány. Ezek csak képzelgések, engem már akkor, kiskoromban kiképeztek a harcművészetre, hogy megvédjem magam. Meg kellett tanulnom harcolni, az ellenségeim minden egyes gyenge pontját tudnom kellett. Nekem nem egy lánynak való gyerekkorom volt, de élveztem, ami elég viccesen hangzik, de igen. Nekem nem kellettek hatalmas koronák, vagy báli ruhák, nekem ott voltak helyettük az edzések Jackkel és a többiekkel, akik mindenre megtanítottak. Fantasztikus volt néha felülkerekedni rajtuk, rettentő boldog voltam. Azok az emlékek mindig megmaradnak bennem, anyukámmal és Jackkel. Louis iránt mindig is éreztem némi vonzalmat, de csak tetszett.

Kinek nem tetszene egy görög félisten?

Szerintem senki sem tud ellenállni a tenger lágy hullámainak a szemében, ami úgy csillog akár a legfényesebb csillag az égen. A lusta félmosolyában, amit mindig nekem tartogat. A bronz barna bőre (ami persze, hogy a répaföldeknek volt köszönhető), amik kiemelték minden tökéletes vonását. De, mostanában ezek az érzések erősebbek lettek. A szívem kihagy egy ütemet, mikor rám néz, vagy csak hozzám ér. Látom a tekintetében, hogy örül, hogy ilyen reakciókat tud kiváltani belőlem, bármit csinál. Megint a szemét mondom, mert azt szerettem meg először. Olyan érzéseket véltem néha felfedezni bennük, amiket nem tudok megfejteni. Régen ő volt a legjobb barátom, de most nem tudom hányadán állunk.

 Barátság?

Vagy barátság extrákkal?

Talán ő ezeket a reakciókat és a cselekedeteit komolyan gondolja?

 Minden lépését jól megfontolja előbb?

 Nem tudom, de rá kell jönnöm, mielőtt még jobban összegabalyodnak a szálak közöttünk. Legbelül mindig is irigykedtem minden lányra, akire felfigyelt, mert mindig is tetszett a répazabáló kisfiú, de nekem a felnőtt (ez nem olyan biztos, ha az agyilag 4 éves szint annak számít) férfiben rejlő, békés répaszándékú srác is felkeltette az érdeklődésemet. Teljesen össze vagyok zavarodva most. Nem tudom, ki iránt mit érzek most ebben a pillanatban. Az érzéseim összekuszálódtak.

 Az én szőke hercegem, fehér lovon!

 Az én Niallem sajnos nem fehér lovon érkezik, hanem farkas alakban, de nekem így is tökéletes. Mikor megláttam, nem tudtam néha nem rá gondolni, vagy csak nem álmodni róla. A fiatalkori szerelmem, és az egyetlen fiú, aki hozzám szólt és még egykorú volt velem. Amikor megláttam először, beleszerettem. De, ahogy nőttem, úgy szállt tova ez a gyerek fejjel látott fellángolás, de ahogy újra megláttam, felszínre tört a szőke hercegem felé irányult régi érzelmeim, mint egy kis szikra a száraz szalmaszálon. Néha ő is úgy néz rám, ahogy az álmaimban láttam.

Talán ő is úgy érez most, ahogy én?

Vagy csak a képzelgéseimet látom megvalósulni, miközben meg sem történnek?

A halovány szőke tincsei, amik a legvilágosabb tengerkék szemekbe hullottak, nem zavarta.  A hangja, ahogy távozott, elvarázsolt és eltűnt az előtti átváltozás fájdalmai, mert magával vitte. Ő volt az első szerelmem. Hiába láttam egyszer, belém vésődött minden mozdulata, a hangja lágy hullámai, ami a szellőbe vegyült. A szívem nem látott senkit, csak őt. Ő volt az, aki megmentett a fantomoktól, vagyis az egyiktől.

De, igazából az életemet, Harry mentette meg, amit még mindig nem tudtam megköszönni.

 Harry…

Óóó…

Mit is lehet mondani egy Istenről?

Azért megpróbálom. Először a látványától is a gyilkosomat láttam benne, de az-az érzés eltűnt. Máshogy látom rakoncátlanul göndör hajfürtjeit, amik gyönyörűen keretezik a huncutul csillogó almazöld szemeit, amikben elveszek akár egy művészi festmény színeibe, és a buja mosolyú telt ajkait. Az ajkai teltek voltak és hívogatók, olyan... Ismerősek. Harry egy olyan srác volt, akiben mindenhol ott van a szenvedély és a pajzánság minden fortélya.  Vonzanak, mint, nyári napokon a legyeket az édes nektár. Ő maga a megtestesült női gondolatok Istene. De, valami oknál fogva, félek tőle, közben féltem őt. Nem tudom, mi okozza az anyai ösztöneimet felé.

Talán az, hogy ő megérti azt, amit én, és így tudok segíteni neki?

Hogy legalább neki legyen jó, ha nekem nem lehet?

Látom rajta, hogy az érzéseibe temetkezik. Mások előtt maszkot húz, mint én.

 Ki lehet az álarc mögött? Ki lehet az a kisfiú, aki elvesztette az édesanyját?

 Titokzatos és nagy kihívás, de szeretem ezeket. Hirtelen az életemben három férfi is belépett, de nem maradhatnak mind. Nem tehetem velük ezt. Vagy egy, vagy senki. Lassan hülyének fogom érezni magam. Mondjuk, azon már rég túl vagyok, most a keserves bűntudatnál járok, ami Louis csókjából származik, amit kívánok, de közben Niall iránt érzett tűz fellángolt, és még pluszban, mintha ez mind nem lenne elég, Harry iránt is kezd kialakulni valami, ami tiltott gyümölcsnek számít, megvegyítve az idegen csókjával, ami mindig megmarad bennem. Ezek tetejére meg kell mentenem a világot! Hát, nem a legbékésebb életem van.

Miközben elbambultam bennük, észre sem vettem, hogy már nem nevetnek. Most érezzük csak igazán, hogy nincs is min nevetni. Mindenki élete a mi kezünkben van, egy ismeretlen gonosz üldöz, és még mindig nem vagyunk sehol. Cselekedni kell! Mielőtt felálltam volna, Niall csillogó szemmel nézett ránk.

-Nem is kérdeztem még meg senkit. Milyen volt a bál? – mindenki megdermedt, de olyan hirtelen el is mosolyodtak. Kivéve engem. Én megint felidéztem a varázslatos csókot, amivel a különös és csodás fiatalembertől kaptam, akiről semmit nem tudok, ahogy senki sem tud semmit.

- Héj! Hercegnő! Csak nem valami fantasztikusban volt részed? Nekünk elmondhatod! – néztek rám mindannyian. Nem tudtam, hogy, ha elmondom, akkor ezt a tökéletes pillanatot tönkre tenném. De, Louis biztos érezni fogja rajtam, hogy hazudok, ezért elég nehéz lesz úgy megfogalmazni a válaszaimat, hogy igazak is legyenek, csak máshogy megfogalmazva. Most abban a hatalmas gondban voltam, hogy nem tudtam mit tegyek.

 El kellene mondanom nekik, nem hazudhatok sehogy sem, de mi van, ha látták a csókot?

 Vagy mi lehet, ha…

 Nem az lehetetlen!

A gondolatmenetem épp kisiklott a vágányról és a vonat egyenesen a falba ütközött, amelytől a vasból készült vonatom, darabokra tört…

Mi van, ha közülük egy, csókolt meg álarcban?

Lehetetlen, vagy mégsem?

Rájuk nézve, talán nem az.

18. fejezet Főhadiszállás: Öreg Ház

Az erdő csendes volt, alig lehetett hallani a tücskök lágy ciripelését, az éjjeli baglyok huhogását és az éjszakai állatok vadászat közbeni futásuk iramát. A fenyők hatalmas alakjainak árnyéka vetődött az autóra, miközben gyorsan elsuhantunk minden fa előtt. Olyanok voltak, mint a szellem alakok, amelyek jönnek, mennek az autó előtt. Sebesen vezetett Louis, de nem tudtuk miért. Az ablak kicsit le volt engedve, a levegő pedig sóvárogva áramlott be, a hajunkat szétborzolva. Meghan kicsit viccesen nézett ki, de hirtelen nem érdekelt, az idegen jutott eszembe, aki a vad és szenvedélyes csók után egyszerűen ott hagyott. Ott hagyott a kétségbeesés és a düh küszöbén, amiből nagy nehezen visszaléptem.

Visszakapja még az a fickó.

Ha, egyáltalán megtudom, ki volt.

Nem tudom ki lehetett az férfi, aki az almazöld szemeivel csodált engem, a szenvedélyével ölelt és a vágyával csókolt. A vak is látta, hogy egy kis szikra kelt életre abban a pillanatban közöttünk. Fizikailag a bőre alá akart húzni, annyira közel vont magához.

Mondjuk, nem is nagyon ellenkeztem.

Ez az éjszaka emlékezetes marad számomra. A gyönyörű ruhák kavalkádjából a legvonzóbb férfi engem kért fel táncolni, és a legviccesebb fiúval tölthettem a napomat, aki Niall volt. Utána pedig mikor táncoltam azzal az idegennel, megváltozott a vonzóságról a véleményem. Ő volt a legvonzóbb, a leg partiképes fiatalember a bálon. Az almazöld szemével, a széles, izmos vállával, a magas termetével és a gyengéd érintéseivel magával ragadott a szenvedély és a vágy kísértésének vonatára, ahonnan nem szabadulhatok.

 Ott ragadtam, egyedül.

Még mindig érzem a vad csókot az ajkaimon, a lágy érintését a nyakamon, mintha egy hímes tojás lennék, egy törékeny tárgy, amivel gyengéden kell bánni. Vad és szenvedélyes volt, közben lágy és gyengéd úriember. Fölöttébb meglepő volt, hogy valaki ilyen érzelmeket keverjen, ellentétet az ellentéttel. Ez olyan volt, mintha egy cuki nyuszi éjszakánként szarvasra vadászna.

 Na, pont erről beszélek. Képtelenség, de mégis más szemszögből, más személlyel mégis lehetséges. Most teljesen össze vagyok zavarodva.

A kocsi hirtelen megállt, és Louis, már ki is szállt, minket otthagyva az autóba.

Mégis mi a franc baja van?

Miért hisztizik?

Nem én voltam, aki ott hagy két nőt az autóba az éjszaka kellős közepén, plusz az erdőben!

Nekem kellene így viselkednem!

Nem értem a pasikat!

Komolyan legközelebb beszerzek valami pasi kézikönyvet és megnézem, mit kell ilyenkor tenni, vészhelyzet esetén.

Kiszállva megcsapott a szellő hűvös ereje, ami egy kicsit megtántorított, de nem le a lábamról. Becsuktuk az ajtót, és elindultunk Louis hűlt helye után. A ház hatalmas volt, akár egy akadémia. Csodálatos mégis története van, mesél. Az ezüstös fényes korong az égen megvilágította és olyan régies benyomása lett tőle. Régies, misztikus. Belépve a hatalmas ajtón a durcás Louis állt ott, a mellkasán összefűző kezével.

-Gyertek erre! – mondta parancsolóan.

Most még parancsolsz is?

Minél nagyobb, annál nagyobbat esik.

Mosolyogva követtem a hatalmas hátát. Jó, hogy még fölvettük a szövetkabátokat, mert elképesztően hideg volt. Fogvacogva Meghan, én meg mérgembe burkolva mentünk végig a kanyargós folyosókon. A falak fehérek voltak, rajta jég, ami átlátszóvá, törékennyé és áttörhetetlenné tette egyben. Csodálatos volt, ahogy a zúzmara végig türemkedett a sötété jég színű vastag és kemény függönyökön. Egyre magasabbra törtek fel, egyre nagyobb darabokban, akár egy kígyó. Hullámzóan, kecsesen és művészien. A padlón csak úgy vízhangzottak a lépteink, sokkal hangosabban verődtek vissza, mint amilyen valójában volt. A padló átlátszó üveg volt, csillogott és a tükörképünk látható volt. Láttam magunkat miközben egyre beljebb, mentünk ezen a hideg folyosón, mert ahová tartottunk, ennél hűvösebb és jegesebb hely lehetett.

Egy sarkon fordultunk be, ahol a folyosó véget ért és elénk tárult egy tágas terem, a mennyezetéről jégcsapok lógtak, mint megannyi ragyogó csillár. Lidércfények és jéggömbök úszkáltak a levegőben, mintha zsinóron lógnának a feneketlenségbe, ahonnan nincs visszaút.  Fényük töredezett szilánkokban vetült a falakra és a padlóra. A padló maga ködlő jég volt, a leheletem felhővé vált a levegőben, ahogy beléptem. Fölszállt a mennyezetre és egy kis jégcsap lett belőle, amely egyre nagyobb lett, és átlátszóbb. Jégoszlopok tartották a mennyezetet, átlátszó kristályonként ragyogva, tovább szórva a teremben táncoló szédítő fényeket és színeket. Sötét, vad zene visszhangzott a teremben ahol a többiek is fogvacogva álltak.

Olyan érzésem volt, mikor a csillár alá értünk, mintha otthon lettem volna, de csak félig. Otthonos érzés fogadott hatalmába engem és a fehér farkasomat. De, közben éreztem a bőröm alatt, hogy feltörik belőlem egy másik erő. Egy másik farkas alak, de csak szellemképben. Ő nem érezte magát otthon, egyáltalán. Ellenséges volt neki minden.

Most félig fekete, félig fehér voltam, az egyik felem otthon volt, a másik pedig ellenséges területen. Az egyik részem el akart menekülni ösztönösen, a másik részem maradni akart, hisz otthon volt. Most ketten élnek bennem és eltévedtem a személyes névmások dzsungelében, már nem is tudtam, hogy melyik felem mit akar, de egy biztos volt. Mind kettő különböző dolgot akartak tőlem, azonnal. Meg kellett ijednem, de nem. Nem tettem semmi ilyet, inkább csak próbáltam elcsitítani az egyik farkast, ami nem igazán ment. Éreztem az erőt a bőrömön, mely áramként csípett meg, de közben energiával töltött fel. Éreztem, hogy a szemem a fehér farkasévá alakul a fogaimmal együtt, de közben a fekete farkasom szelleme lebeg körülöttem, megvédve engem. A többiek megdöbbentek, egy erő hullám vonult át a teremben, mely egy két csillárról a kristályjeget letörte, de szerencsére senki sem sérült meg.

-Mi a szent szar? – mondta döbbent hangon Sam. A Falkám összes tagja jelen volt örömömre, az O’Breen összes farkasával és egy két idegen vérfarkassal. A jeges padlón láttam, hogy a szemem teljesen világoskék volt, ami a farkasé volt, a fogaim élesen meredtek ki az álkapcsomból, ami kicsit felszakította az alsó ajkaimat. Körülöttem Istenként lebegett a fekete farkasom alakja, aminek a fénye betöltötte a terem minden egyes rejtett kis zugát.

- Mi van velem? – kérdeztem elfojtott hangon, de közben meg néztem, ahogy halványodni kezd a fekete farkasom. Kicsit lenyugodtam, de még mindig gyorsan vettem a levegőt, a szívem vad iramban hajtott, akár egy versenyló.

- Hát mégis igaz a legenda! – mondta Mackenzie és most már elegem van abból, hogy állandóan egy legendával kapcsolatos, ha történik valami teljesen rendkívüli velem.

- Milyen legenda? – kérdeztem elég furcsa hangon.

- Rólad szóló legenda. Ez miatt is vagyunk itt. – mondta fél mosollyal. Louis apja mellett állt, de komolyan az a két férfi egyszer kikészít.

- Mégis hol van az- az itt? – tettem fel megint egy kérdést. Elmosolyodott Louis apja, és a fia most engem nézett. Éreztem a tekintetét, de nem érdekelt.

Komolyan most már menjen a picsába!

 Egyszer eljátssza a sértettet, máskor meg úgy tesz mintha nem épp a műsorával foglakozott.

-A víz törzsének egyik szent helye, ahol a Rólad szóló írások, pergamenek és a legenda van. – nagyon furcsán hangzott, hogy azok, akik több évezrede éltek, tudták, hogy én leszek a Kiválasztott, amiket leírtak vagy le is rajzoltak. A falakon voltak írások, amik idegennek látszódtak, de közben mélyen érzetem magamban, hogy ismerem ezt az írást.

- Ez az írás arról szól, mikor a Fantomokkal harcoltatok Niallel. – mutatott egy jégbe vésett kép halmazokra, amik remekműnek látszottak. Engem ábrázolt, miközben a nő mellkasából kihúztam a kezem, a maradék fekete rózsával, miközben ömlött belőle a zöld massza. Niallt eközben valami gyökér tartotta lent a földön, mely szorosan fonódva tartotta a szőke barátomat. A másik nő szemében tűz lobbant hirtelen, ami rám szegeződött és még most is éreztem azt a parázsló tüzeses tekintetet, ahogy dühvel vegyítve a szikrát, szinte robbant. Nagyon eleven volt a kép, és élethű, mintha tényleg megtörtént volna ebben a pillanatban ez a jelenet. Igaz, megtörtént, múlt eset. Szemkápráztató volt, ahogy a szinte átlátszó falakon, ősrégi rajzok voltak belevésve az örök jégbe.

A vad zene elhalkult és helyette a terem meglódult. Remegni kezdett minden, a mennyezetről jég darabok estek le, amik nagy koppanással törtek ezer és ezer darabokra. A jégszoba közepén hirtelen megnyílt a jég, a földből pedig kiemelkedett egy kisebb asztal, amin egy hatalmas könyv állt, érinthetetlenül, amin több évezredes por volt látható. Mikor már kiemelkedett a könyves asztal a jégből, abba maradt a szoba mozgása. Senki sem sérült meg, egytől egyik a könyve meredtünk. Egy erő vonzott a könyvhöz, egy megtörhetetlen erő. Miközben egyre közelebb értem, annál jobban éreztem a hatalmas erőt tolongani bennem, ami majd kicsattan. A szemem hirtelen farkasszemek lettek, ahogy pár perccel ezelőtt, de most a fogaim emberi alakban maradtak. A könyvhöz érve a szívem veszélyes ütemben dobogott, lefújtam róla a port. Egyszerűen eltűnt róla kosz, és a könyv előttem állt. Az anyaga durva bőrből volt, aminek a szegélyét farkas mancsok fogták. Mintha azok az állati kezek nem akarják, hogy aki megtalálta, kinyissa. A hosszú körmök ívelten vájtak a bőrbe, a könyv gerince vastag volt és szemek néztek onnan vissza. Farkasszemek, amik meglehetősen hasonlítottak az enyémhez. Egy hatalmas fekete vaszár volt rajta, akár egy kapuzár. A könyv a záros oldalán girbe-gurba vas darabok védték a könyv kinyitását.

Miért védték a könyvet?

 Mégis milyen kulcs nyitja ezt a különleges zárat?

Vagy egyáltalán kulcs nyitja?

 Mit rejthet egy ilyen könyv, amit meg kell védeni?

Nem tudtam mi nyitja a zárat, de biztos fontos dolgot őrizhetnek az ősi lapok, amit a víz törzse rejtett el évezredekkel ezelőtt a világ elől.

20. fejezet A medál jelentősége

Kedves Olvasók!!

Még egyszer sajnálom a késést, de viszont most egy újabb résszel szolgálhatok, mai tudom nem kárpótol titeket, de igyekszem kijavítani ezt a hatalmas hibát:) Remélem nem utáltok és legalább egy kommentet vagy legalább visszajelzést kapok :D

Szeretlek Titeket! <3

Puszi: Cintia <3

Aznap éjjel túl ideges voltam ahhoz, hogy aludni tudjak. Csak hevertem az ágyon, miközben a többiek szundikáltak, én a könyv kulcsán gondolkodtam – pontosabban csak üveges szemmel bámultam a könyvet. Egyre az járt a fejemben, hogy mennyi minden csúszhat félre azon, miközben keressük a kard részeit, és ez egy elég hosszú lista volt. Olyan egyszerűnek tűnt kitalálni egy kulcsot, de nem az. Olyan mintha tűt keresnénk a szénakazalban, sok szénakazalban.

Halk kopogást hangzott fel, és Louis dugta be az ajtón a fejét.

-Hé, hercegnő! Úgy gondoltam, szívesen ennél valamit. Bejöhetek? – nem tudtam, jó ötlet az elmúltak után beengednem most őt, de a korgás a hasamban, győzedelmeskedett.

Bólintottam, és Louis belépett, a kezében egy szendviccsel és egy répaszeletekkel megrakott tányérral. Emlékszem régen állandóan répákat hozott uzsonnára a suliba, annyira imádta.

-Tessék! – mondta és lerakta az ágyra. - Enned kell valamit. Próbáltam valami jobbat keríteni, de olyan nagy a konyha, hogy örülök, hogy megtaláltam a hűtőt és nem tévedtem el. – vigyorogva ágyra vetette magát, és felcsípett egy répaszeletet.

- Nagyra értékelem. – mormoltam, és felvettem a szendvicset. Sajt volt benne még több sajttal. Lehetne rosszabb is, gondoltam. – A többiek?

- Niall és Harry épp próbálnak minden legendát összeszedni. A többiek meg alszanak, kivéve apámat, aki meg a könyveinket bújja. – válaszolta Louis, és egy darabban a szájába tömte a répát. – Hallanod kéne Harryéket, úgy beszélnek a kard megszerzéséről, mint valami James Bond – film szereplői, vagy mit tudom én.

Észrevette, hogy még mindig a könyvel, bajlódom és felült.

- Hogy haladsz?

Mérgemben nagy erővel becsuktam a könyvet, Louis csak pislogott.

- Izé, nem túl jól?

- Nem értem. - sóhajtottam, és kezembe temettem az arcomat. – Már mindent kipróbáltam, ami eszembe jutott, de se füle, se farka. Ilyen forma, olyan forma, de még normális kulcsot is kipróbáltam. És ha nem tudom kibogozni az ostoba formát, nem találjuk meg a kard részét, vagyis nem lesz meg a többi sem, így nem lesz kard sem, vagyis mindenki meghal, énmiattam!

- Hé! – Louis felült és átkarolta a vállamat. - Miért idegeskedsz ennyire, hercegnő? Hiszen ez neked semmi. Ezt te könnyen megoldod. Ki az a lány aki, a suliban több mint 5 éves lányt elvert, mert csúnya megjegyzést fűzött a hajadhoz? Hol az a vad lány, aki simán szétrúgta a csaj seggét?

- Sajnos már felnőttem. És igen, az! – leraktam a szendvicset és rábámultam. - Ez olyan, mint a világ másik oldala! Louis, akkor én épp az első átváltozásom utáni napon volt. Én.. nem tudtam volna elintézni őt, ha nem változtam volna át az, az előtti napon.

Behunytam a szemem, és próbáltam lenyugodni, de nem ment. Louis hirtelen a karjába zárt, én meg örültem, mert biztonságban éreztem magam. A mellére hajtottam a fejemet, aztán egy percig hallgattam a szívverését.

-Ha ezt most elcseszem – mormoltam a mellkasába -, ha nem találom ki, mi nyitja a könyvet, akkor már itt megakadtunk. Vége. Mindenki meghalhat, mert az a valaki, aki meg akar ölni, vagy mit tudom én, megtudja, megöl minket, nehogy az útjába álljunk. Mindenki meghal! Nem csak te, vagy Niall és többiek, hanem mindenki, aki az útjukba áll. A világot ők uralják majd, az emberek meg fejvesztve fognak futni előlük, ami mondjuk semmit sem fog segíteni, de akkor is. Minden lényre fény derül! Csak ők léteznek majd és a seregük.  Érted már, miért vagyok egy kicsit ideges?

Louis odébb húzódott, hogy szemembe nézhessen, és megemelve az államat, meg is tette. Összeakadt a tekintetünk, és százféle égő érzést láttam türkizkék pillantásában.

-Én itt vagyok. - mondta halkan, hosszú ujjaival a hajamat fésülgetve. -  Ezt ne feledd! Nem számít, mi történik, én vigyázok rád. - Odahajolt, és a homlokát az enyémhez érintette. Répaillatú volt a lehelete, a szemében láttam a saját tükörképemet. – Soha nem hagylak magadra, akármi is szabadul ránk. Számíthatsz rám. Nem foglak még egyszer elveszíteni.

A szívem a torkomban dobogott. Éreztem, hogy egy mélységes szakadék szélén állok, lefelé nézve. Tudtam, hogy hátra kellene húzódnom, mert ha maradok, átlépünk egy vonalat, és nem lesz visszaút.

Ehelyett behunytam a szememet, és Louis megcsókolt.

Az ajkai először tétován érintette az enyémet, várt, hátha elhúzódok mégis. Amikor hozzásimultam, a tarkómra fonta az ujjait, és szenvedélyesen megcsókolt. Átöleltem a nyakát, úgy húztam még közelebb, hogy belefeledkezzek ebbe az érzésbe, hogy elfelejtsek mindent. Talán ettől eltűnik a tátongó üresség és a magány, egy időre legalábbis. Louis lelökte a tányért az ágyról és hátradőlt, magával húzva engem is. Az ajka máris a nyakamon volt, tüzes vonalat húzott a bőrömön.

-Ha ezt így akarjátok folytatni, meg tudnátok úgy megoldani, hogy kevésbé legyetek hangosak? - kérdezte egy női hang az ágy mellől. – Voltaképpen a padlón is hempereghetnétek.

Fülig elvörösödve elpirultan néztem egy lányra, Gemmára, Harry húgára. A lány felkelt a franciaágy takarói közül álmosan, vagyis csak ránk kelt fel. Mikor kiment a szobából, nagyot sóhajtva megszólalt Louis.

-Mondtam már mennyire utálom a társaságot? – Louis utána horkantott egyet és hasra feküdt, aztán felállt, és engem is magával húzva átölelt. Az arcom lángolt, de hogy Gemma rosszul időzített beszólása vagy valami más miatt, azt nem tudtam volna megmondani.

- Jobb lesz, ha megyek. – sóhajtott Louis lemondóan. - Megígértem Harrynek, hogy segítek nekik, miután megetettem, akis hercegnőnket! – Lepillantott a földön szétszóródott ételre, a szanaszét heverő szendvicsre és répaszeletekre és elfojtott egy szégyenlős mosolyt.

- Izé, bocs a rendetlenségért, hercegnő! És ne aggódj a könyv kulcsa miatt, kitalálunk valamit! Próbálj meg aludni, rendben? Itt leszünk kint.

Lehajolt, mintha újra meg akarna csókolni, de nem bírtam a szemébe nézni. Louis egy pillanatnyi tétovázás után könnyű puszit nyomott a homlokomra és kiment, bezárva maga után az ajtót.

Az ágyra roskadtam, és egy párnába temettem az arcom.

Mit tettem?

Megcsókoltam Louist, mert épp itt volt?

Nem, mert valami tetszett benne, ami más.

Mardosott a bűntudat, de közben vágytam arra, hogy Louis visszajöjjön és folytassuk, ahol abba hagytuk.

-Annyira rémes vagyok. – morogtam hanyatt fordulva. A plafon nagyon halvány repedései gúnyosan vigyorogtak rám. – Most mitévő legyek?

Ha, most még itt lenne Gemma, akkor biztosan ezt mondaná:

„ Én bízom benne, hogy a továbbiakban, csendben nyavalyogsz, és hagysz aludni. „  Elmosolyogtam a magam kis elképzelésén. A könyvre bámultam és újra felsóhajtottam. Nagyon szerettem volna, ha sikerülne megtalálni a kulcsát. A nyakamhoz nyúltam és éreztem a hideg fémfelületet. Levettem és közelebbről megnéztem. Könnycsepp formája volt, ami ezüst anyagból észült. Egy gyönyörű ugyanolyan csepp formájú zafírkő volt benne, imádtam ezt a nyakláncot. Ezzel aludtam, fürödtem, mindig velem volt, mert legalább egy kis része anyából velem maradt. Ilyenkor magam elé képzeltem a hosszú haját, ami neki a derekáig ért, és ugyanolyan aranyszőkés volt. A bőre, amit tőle örököltem és a hatalmas borostyán szemei, amikben utoljára a békét láttam. A cseresznye- szilva illatú fűszeres konyhai illatok jutottak eszembe, amiket imádtam. Amit kipróbált a sütésben, főzésben, grillezésben, bármiben, ami a főzéshez kapcsolatoz, tökéletes lett.  Ő mindenben tökéletes volt. Ő volt a világ legjobb anyukája.

A medál elkezdett fényleni, de nem volt forró. Csak fénylett. Hatalmas ragyogása betöltötte a szobát, ami ragyogott az arany kavalkádban.

Most miért csinálja ezt?

Egy kicsit alábbhagyott a nyaklánc hirtelen előtörő fénye, és akkor vettem észre nagy megdöbbenésemre, hogy a könyv zárformája is fénylett, de ezüstös fényt kölcsönzött. Összevontam a szemöldökömet. Megnéztem a nyakláncomat és a könyv zár alakját, és nem hittem el.

Az orrom előtt volt egész végig!

Ennyire egyszerű volna?

Büszkeség és izgalom söpört végig rajtam. Tudtam, hogy megtaláltam a kulcsot, és széles mosolyra húzódott a szám.

-Megtaláltam a kulcsot! Meg tudjuk szerezni a kard részeit! - kiabáltam és hirtelen Harry, Niall és Louis csillogó szemmel néztek rám.

- Egész végig a szemünk előtt volt! Vagyis az én szemem, de mindegy. Ez - mutattam a nyakláncomat- a kulcs. Még anyukámtól kaptam a halála előtt, és azt mondta: ” Mindig legyen rajtad, bárhol légy.”

Ez a könyv kulcsa. – ezzel levettem a nyakláncot a nyakamból és belehelyeztem a könyv zárjába, ami szinte beleolvadt. Pontosan passzolt a nyaklánc formája, mintha csak most csinálták volna. Mikor beleraktam a kulcsot, a zár egy kattanással kinyílt, és az első oldal tárult elénk.

Megtaláltam a könyv kulcsát, ami diadalittas győzedelemmel töltött el, ami nem más volt, mint a nyakláncom anyukámtól.

Drága Olvasók!

Rettenetesen bűntudatom van amiért nem jelentkeztem ilyen hosszú idő alatt. Tudom hogy hiába sorolnám az okokat azzal nem tudom kijavítani a ezt a nagy hibát. Szerintem megérdemlitek azt hogy tudjátok:
Nyáron költöztünk ami miatt nem volt net mert csak most tudtunk teljesen beköltözni. Elég nagy változáson mentem keresztül,mert nevelő apukám lett. eddig édesanyámmal voltam és a testvéreimmel, most meg hirtelen megjelenik egy ismeretlen személy és belép az életünkbe.Igaz,  én nem veszem el ezt az apró örömöt anyukámtól, de mégis furcsa érzés, hogy most nem egyedül vagyunk. Nekem szimpatikus, de akkor sem megszokott ez a rendszer ami most itthon felállt. Az én "apukám" kiskoromban elhagyott és azóta nem is találkoztam vele. Sem szülinapomra nem jött, sem a ballagásomra, sem mikor év végén majdnem kitűnő lettem...semelyik fontos eseményen nem jelent meg ahol egy édes apukának ott kell lennie. Nem rég láttam egy képet róla a hírfolyamban, amit a mai napig nem tudom hogy lehetséges..talán a sors akarta így. Nem tudom, de végül egy kislánnyal az oldalán nevetett a képen aki mint kiderült ( a kép alá volt írva ),hogy a lánya volt. Volt egy féltestvérem akiről nem tudok semmit, még a nevét sem. Pedig a kislány volt nagyjából 8 éves. Olyan kis édes kislány volt, úgy megöleltem volna, vagy legalább elmondtam volna neki mosolyogva, hogy itt vagyok és megvédem és játszom vele. Ahogy egy nővér...ami lehetetlen volt. Nagyon rosszul esett, de ez volt az utolsó csepp a pohárban "apukám" részéről. Több hétig sírtam. sírtam az miatt, hogy egyszer csak elment, el sem köszönt. Sírtam az miatt, hogy nem volt velem akkor mikor sikerélményekben volt részem. Vagy az első meccsemen. sírtam az miatt, hogy anyukám mit élhetett át ebben az időszakban. Sírtam az miatt, hogy van egy féltestvérem akiről semmit nem tudok. Sírtam minden miatt. Aztán már üres lettem. Nem éreztem semmit. Mintha egy üres pohár lennék. Akár egy robot. Érzelemmentes. Rettenetesen rossz volt nekem a nyár ezen szakasza. senkinek nem kívánok ezt, de legalább gondolatban tudom, hogy van egy hugicám.
Én nem sajnáltatni szeretném magam, csak megérdemlitek, azt, hogy tudjátok az okot. egyszerűen nem szerettem volna nyomasztó részeket írni, nem szerettem volna éreztetni veletek az érzéseimet hisz átragadna rátok. Nem szerettem volna ezért nem írtam, de most már itt vagyok és nem hagyom csak úgy annyiban a dolgot. Igenis megírom a részeket.
Úristen de bunkó vagyok...hogy vagytok? Utólag milyen volt a nyaratok? remélem mindenki kipihente magát és remekül éreztétek magatokat :)
Milyen a suli? Nagyon örülnék ha pár mondatban válaszolnátok, hogy tudjam még itt vagytok :3
Nagyon köszönöm hogy elolvastátok és aki megért, az megért, de nem probléma ha nem.
Sok-sok szeretettel: Cintia <3