Hajnal tájt felébredtem. Az éjszaka első álmát zúzta apró szilánkokra, hogy még csak nagy vonalakban sem emlékeztem rá. Levegő után kapkodva, zavarodottan ébredtem. Mikor már normális ütemben vettem a levegőt, próbáltam valamire emlékezni, de semmi. Olyan keveset aludtam, hogy még pocsékabbul éreztem magam, mint lefekvés előtt. Megkíséreltem a felülést az ágyból, de megszédültem abban a pillanatban, ahogy felemelkedtem a selyemzuhatagok közül.
Visszahuppantam, végül nagy nehezen és épségben sikerült kiásnom magam a hívogató selyempárnák halmából. Kinézve az ablakok, az eget különös színbe vonta a hajnali derengés.
Odakint a nagy tölgyfa sűrű, magasra nőtt ágai szinte súrolták a Hold csillagkertét. A telihold korongja békésen szunnyadt a nagy tölgyfa ágainak bölcsőjében. Ahogy mindig, a holdfény most is csábított, hívogatott, mintha nekem is folyékony ezüst csörgedezne az ereimben a skarlátvörös vér helyett. Mintha egy különleges lény lennék, aki az ezüstös éjjeli koronghoz tartozna.
Az ablakból épp ki lehetett venni a fák mögötti tisztáson álló Jack és anyám helyét a földben, amely kísértetiesen vonzott. A Hold jeges fényt vetett a sápadt márványtömbökre, emiatt melegségnek és örömnek még csak nyomát sem lehetett felfedezni rajta, hisz jobb helyen vannak fent. Békére leltek.
Olyan emlékezni a múltra, még ha nem is régen történt (tegnap), mintha rothadó gyümölcshúst ízleltem volna. A számban keserűség szörnyű ízét éreztem, ami nem tűnt el. Belülről ezer darabokra törtem, a maradék szívem egy részét markolta a hideg felelősség tudat és a lelkiismeret-furdalás. Miden más nélkülük. A reggel a nap kellemes sugarai már nem is olyan kellemesek, ha nincsenek itt. Több generáción keresztül tartották fenn az O’Reinen család a Falkát és most rajtam a sor, hogy bizonyítsam az elvárásoknak, hogy én alfa vagyok, és ne mocskoljam be a nevünket feketés tintával, aminek talán örökre nyoma maradna. Annyira csábított már az erdő és a friss levegő, hogy már fájt. Ki akartam törni és futni ameddig el nem csuklik alattam a lábam. Ameddig az éhségem el nem csillapodott, és a dühöm a családom halálával kapcsolatban el nem csendesedik legalább egy kis időre. Tombolnak bennem az érzelmek vegyesen. Ott van a családom halála, a saját halálom, de közben élek, mert a Falkám visszahívott, visszahoztak a halál kapujából. Ott van az a felelősségtudat, amit alig tudok elviselni, mert nem tanítottak meg erre. De mindent megteszek, hogy megfelelő, nem is, a legjobb Alfa legyek számukra, akire felnézhetnek és biztonságba tudhatják magukat, még ha nem is a legnagyobb Falka lennénk a területen.
Határozott léptekkel elindultam lefelé a lépcsőn a konyhába. A többiek mélyen aludtak, vagy mint Sam, vadásztak és élvezték a Hold fényes korongjának gyönyörű látványát. Beleszagolva a levegőbe éreztem a cseresznye- és szilva kellemes, otthonos illatát egy kevéske keserű élesztővel. A pulton egy tál állt a kedvenc süteményemmel, amit édesanyám sütött még tegnap reggel. Az emlékek vad hurrikánja árasztott el hirtelen...
1999. május 19.
Már két napja nem alszom, annyira izgulok, hogy megünnepeljük a születésnapomat. Ma lettem 6 éves, aminek nagyon örültem. Ennek az életévnek nagyon sok jelentősége van. Amióta megtudtam a jelentőségeket, alig tudtam nem rájuk gondolni és várni. Mindig azt mondták, hogy ahhoz képes hány éves vagyok, nagyon jól beszélek, gazdagon fogalmazok és a felnőttek gondolkodásához hasonlít az elmélkedésem. Más a felfogásom, mint másoknak, mert én látok olyan dolgokat is, amiket más nem. Észreveszem a kisebb jelentésű dolgokat. Nálunk az a szokás, ha betöltjük a 6. életévünket, akkor egy szertartás segítségével megmutatják az igazi énünket, a farkast. Kíváncsi voltam, milyen leszek. Barna vagy ezüstösen csillogó? Nem tudtam, de hamarosan megtudom. Odarohantam a ruhásszekrényemhez és kiválasztottam az ünnepi ruhámat. Erről a percről álmodtam már régóta. Felvéve karcsú testemre, éreztem az anyagból áradó süteményillatot, a fűszerek keverékével, mely az erdő friss életelemével fonódott össze. Anyukám szokásos illata.
A vajszínű alapszoknyára vörös virágokat hímeztek, a szegélye csipkéből készült. Megérintettem a hímzést, a levelek domború erezetével, a pipacsok fényes vonalával és eltöltött a büszkeség érzése. A többi lánynak is volt ünnepi ruhája, de mind közül az enyém volt a legcsodálatosabb. Nem vagyok beképzelt lány, de szerintem igaz. Egészséges önbizalom csak. A hajamat kifésültem és szorosan összefogtam a tincseimet egy piros szalaggal, amit masni formára kötöttem össze. Amikor a tükörbe néztem, úgy éreztem magam, mintha valami egzotikus lénnyé változtam volna, akár a korallok közelében úszkáló, átlátszó uszonyú és vörös kopoltyújú halak. A hajam aranyzáporként hullt a vékony vállaimra, hátul összefogva egy masnival. A bőröm fehér volt, szinte átlátszó. A szemem általában válogatja a színét, akár a tenger. Tiszta, akár a víz lagúnában. Néha átlátszó, mint a partra sodródó medúza. Néha türkiz vagy opálos és néha sötét, akár a tengeren tomboló veszélye vihar.
Az arcomon látszódtak az apró szeplőim, amiket úgy utáltam, mintha pöttyös lett volna az arcom. Az ajkaim a koromtól eltérően már most teltek voltak, akár két rózsaszín rózsaszirom lenne. Először most éreztem magam szépnek. Mosolyogva táncoltam a mesébe illő ruhában. Átjárt az öröm, a boldogság izgalommal teli érzése. Felvettem gyorsan a fekete ünnepi lakkcipőmet és épp emeltem volna a kezem a kilincsre, de valaki megelőzött. borostyán szemeiben a fájdalom mélységes tengere honolt, csillogva, mint a havon megcsillanó jégdarab. Mi baj lehet? Anya szemeiben megnőtt a fájdalom viharos hurrikánja és csillogtak a nem előengedett könnyektől, mint egy hosszú jégcsap az első napsugárban. Nem tudtam mi lehetett a baj ezen a csodásnak hitt napon. Mikor anyukám észrevette miben is vagyok, mintha átsuhant volna némi büszkeség a könnyeket titkoló tekintetében. Az ívelt ajkai végében mosoly bujkált. Nem bírta tovább, előengedte a sűrű, meleg könnyeit és ölelt szorosan, mintha próbálna megóvni valamitől, hogy nehogy bajom essen, vagy nehogy megsebezzen engem.
Éreztem a forrón, le-lecsordogáló könnycseppeket a csipke anyagon keresztül is. Kirázott a hideg, hogy így lássam édesanyámat. A teste reszketett a sok sírástól és fáradtságtól, ami meglátszódott a feketés karikákból a szemei alatt. Nem tudta eltitkolni előlem, hogy valami baj van.
Mikor a könnyeivel eláztatott vállamról fölemelte a tekintetét, majdnem sírva fakadtam. A fájdalom, keserű bánat és kín vegyes érzelmei kavarogtak a borostyán szín színeibe. Akár egy márvány, úgy kavarogtak benne az érzelmek a szeme színével keveredve. Ki volt képes bántani Őt? Aki még a légynek sem tudna ártani? Ki tenne ilyet? Vagy mi?
